Augusztustól Decemberig Indiában

Egy hónappal India után...

2010-01-11T02:59:00.000-08:00

...gondolatban még néha ott vagyok, de lassan kezd csak emlékként megmaradni az egész. Néha amikor a kint maradt barátokkal beszélgetek eszembe jut ez-az amit még mindenképpen szeretnék itt leírni, de sajnos listát nem írtam róluk, ezért a felét el is felejtettem már.

Ott voltam elmaradva, hogy Mumbai és vizsga, azelőtt pedig November végén számoltam be a Balakalakaar-ról - a kettő közötti eseményeket megpróbálom szépen rekonstruálni majd. Szerencsére mindenhol mindig fotóztam, így csak vissza kell nézzem a képeket és máris tudni fogom hogy mire is szerettem volna még kitérni.

Boldog Új Évet mindenkinek, és akkor kezdődjön (vagy inkább folytatódjon) az indiai élménybeszámoló.

A történelem fordít egy lapot, lejárt a vizsga, sok a változás körülöttem

2009-12-08T03:25:00.000-08:00

Na, hogy eloszlassam a kételyeket, és megköszönjem a sok jókívánságot, essük túl rajta: a vizsga mehetett volna jobban is. A matek okés volt (750 a 800-ból), de a verbalra már kifulladtam a megfázás és társai miatt(450 a 800-ból). Az esszék eredménye két hét múlva lesz. A TOEFL szerencsére jó lett (117 a 120-ból), úgyhogy legalább azzal nincs baj.

És a vizsgáról ennyi elég is lesz, megyek összeszedem magam a tragédia után, és holnaptól belevetem magam Mumbaiba, már amennyire lázasan, köhögve, étvágytalanul lehet élvezni a városnézést.

Jönnek a retrospektív beszámolók rövidesen, és még közel sincs vége az indiai kalandoknak, hiszen itt van Mumbai, jön a család, lesz itt még Delhi, Agra, Jaipur, minden.

Persze az egyetemi jelentkezés és társai még hátra van, de az egy másik történet, ott még történhet csoda. Ami még emítésértékű, hogy kaptam egy másik gyakornoki ajánlatot, egy magazinhoz hívtak fotósnak, főként divat és portréfotókhoz (ha jól értettem), de - és akkor ez itt a hivatalos bejelentés helye - én Januártól a DFT Hungáriánál fogok dolgozni, úgyhogy erre illedelmesen nemet is mondtam. De a fotózást nem hagyom abba :-)

Vizsgaláz Mumbaiban

2009-12-07T05:27:00.001-08:00

Az agyamat ellepte egy vizsgaláznak nevezett nagy, homályos köd, amiben rendesen lélegezni sem lehet, kilátni belőle szintén nem lehet, és már nagyon elegem van belőle.

Egész héten tanultam, semmit nem láttam még Mumbaiból, de aztán holnap estétől Szombat délutánig városnézés lesz ezerrel, nagy evések, vásárlás, fotózás, minden. Enni alig mertem az elmúlt héten nehogy kiújuljon a múlófélben levő rohamos hasmenésem, bár amint a vizsgára gondolok kiráz a hideg, majd kiver a meleg, majd pisilnem kell.

Olvasgatom a neten hogy Magyarországon tombol a H1N1. Utánaolvastam a tüneteknek a neten, és egy csomót sikerült felismernem közüle, fáj a fejem, légzési nehézségeim vannak... Persze ezeket a H1N1en kívül a vizsgaláz is okozhatja, majd meglátjuk holnap mi lesz.

Ma éjjel hotelben lakom, közel a vizsgaközponthoz, azt hittem soha nem fogom megtalálni, de végülis ez is sikerült, lassan valami díjjal kellene jutalmazzam magam amiért túléltem az indiai valóságot Mumbaiban.

Megyek vissza tanulni, holnap tessék szorítani, retrospektív beszámolók hada fog következni a legendás 28 órás vonatozásról, olvasni nem tudó riksavezetőkkel való veszekedésekről, mumbai sétákról, az eddigi legnagyobb hasmenés körülményeiről és a csodálatos gyógyulásról, és sokminden másról. Illusztrációk is lesznek, stay tuned!

Egy nappal a Nagy Utazás előtt, két mellékhelysiges szessön között

2009-11-29T06:41:00.001-08:00

Az utóbbi időben ritkultak a bejegyzések, mert besűrűsödtek az események.

Holnap reggel indulok Mumbaiba, a jeggyel még mindig várólistán vagyok (második), három napja hasmenésem van, ma már hánytam is, jó kilátásokkal indulok neki a holnapi napnak és az útnak.

A sok mindent ami az utóbbi időben történt hamarosan pótolni fogom, addig is remélem mellém áll a szerencse holnap. December 8án lesz a vizsga, jelen pillanatban ez a legfontosabb.

December 13án végre jön a család, végrehajtjuk a Nagy Utazás II.-t élőben.

Kalandra fel!

Gyertek népszerűsítsük a kasztok közötti esküvőt

2009-11-24T02:50:00.000-08:00

Imádom ahogy az indiaiak mindent olyan egyszerűen és szépen megoldanak. Ha valaki egy új cipő márkát akar kitalálni és nevet kell találjon neki, akkor valószínüleg az alábbiak közül az egyik variáció fog fennállni:

1. A saját neve lesz az általa gyártott cipők márkája
2. Taj Mahal, Mumbai vagy valami hasonló híres Indiai fogalom
3. Valamelyik a következők közül: "Jó Cipő" "Tuti Cipő" "Cuccos Cipő"

A fenti fotót a piacról hazafelé útközben készítettem, semmi sallang, sejtetés vagy humor, nagyon egyszerűen elmondja a lényeget: légyszi modernizálódjunk, menj hozzá a szegénylegényhez ha az tenne boldoggá. Pont.

Balakalakaar, meghívás az árvaházba és a kedvenc kis lurkóim

2009-11-23T08:41:00.000-08:00

Persze nem ez a kissrác, hanem egy másik. Nagyon másik.

Nemrég volt gyereknap és ez alkalomból az AIESEC szervezett egy gyereknapi programot nehéz helyzetben élő gyerekeknek (árvák és gettóban élők). A gyakornokokkal Global Village-t dobtunk össze a gyerekeknek, nem annyira oktató jelleggel, mint egyszerűen azért, hogy találkozzanak, beszélgessenek külföldiekkel (ez nem a mi ötletünk volt).

Az esemény jól sikerült, rengeteg kisgyerekkel beszélgettem (Szia, mi a neved, hány éves vagy, szia), zászlókat festettünk az arcukra, fogócskáztunk, ilyesmik. Egy adott pillanatban valahogy egy kis csapat gyerek közé beültettek, beszélgettem velük, kiderült hogy árvaházban laknak és nagyon szeretnék ha meglátogatnám őket, megadták a címet is, és most erősen gondolkodom hogy mégiscsak el kellene menjek hozzájuk. Rég nem rajongtak értem úgy a gyerekek mint ott.

A kedvenc kislányom az eseményről, gyönyörű mosoly, csillogó szemek:

És a többi kedvenc gyerek:

Feljegyzések a riksadrájverről, avagy BRVE

2009-11-21T07:52:00.000-08:00

Kicsi, sovány, izmos.

Néha fillérekért teker, néha drágán adja magát, néha alkuszik.

Ő a riksa vezető. Bár a vezető megnevezés az ő esetében túlzás, mert biciklit vezet, vagyis teker, de mégsem lehet tekerő-vezetőnek nevezni. Esetleg bicikliriksavezetőnek, de ez sem az igazi. Mindenesetre, nem ez a lényeg, az egyszerűség kedvéért maradjunk a BRVE megnevezésnél (Biciklis Riksát Vezető Egyén).

Szóval a BRVEk keveset jártak iskolába, ezért nem mindig könnyű megegyezni velük, hogy hová is vigyenek pontosan. Tegnapelőtt a 17es szektorból mentem a 16os szektorba, azaz csak szerettem volna a tizenhatosba menni, mert a BRVE úgy gondolta, hogy inkább a tizenötösbe visz, és a nyelvi nehézségek miatt nem értettem hogy miért ott kötöttünk ki pontosan, de nem nagyon tudtam vele megvitatni a témát, így inkább leszálltam, fizettem, és szépen visszagyalogoltam egy szektort.

A legtöbb BRVE béreli a bicóriksáját a Keresztapától, bizonyos összegért minden hónapban, de arra is van lehetősgég, hogyha össze tud spórolni (amellett, hogy az egész családját eteti) egy riksányit akkor megvásárolhatja és saját szakállára dolgozhat. Amúgy egy ilyen bicikli-riksa két emberre van tervezve, de olyat is láttam már, amiben öten ültek (!!), de annyira lefoglalt elbambulni a dolgon, hogy nem vettem elő a fényképezőt hogy megörökítsem a pillanatot.

Nagyrészük vályogkunyhókban lakik a családjukkal, egy háziasszony feleséggel és sok gyerekkel (ez a tipukus felállás). Angol tudásuk érdekes módon van, igaz elég korlátozott, de azért nagy nehezen megértik a számokat meg azt, hogy állj meg, induljunk, köszönöm. Bár olyan BRVE-vel is volt már dolgom, aki egyáltalán nem ismerte az arab számokat vagy a latin betűket, ezért aztán negyvenöt (!) percig kerestünk egy házszámot.

Mostanában van állandó riksásfiúnk aki elvisz a munkába félútig (az egyik gyakornokot aki tőlem nem messze dolgozik, meg engem), már tudja hogy honnan hová megyünk, nem is kell mondjunk neki semmit, csak odamegyünk, beülünk, és ő teker. Hazafelé jövet is néha bicikliriksás fuvarra kényszerülünk, olyankor olyan helyen ülünk be ahol sok sok riksa várakozik (mint egy taxiállomás), és vitáznak a kegyeinkért. Általában hamar megegyeznekk hogy kié a fogás, de ha nem akkor találomra beülünk az egyikbe, és azzal a kérdés el van döntve.

Általában rövid távú fuvarozást vállalnak, de egy nagyobb összegért szerintem a város másik végére is eltekernének. Kora reggel kezdenek, késő estig dolgoznak, sokan egyszerűen az utcán alusznak, a riksájukon ülve, ezért ha az ember az éjszaka közepén odamegy hozzájuk és felébreszti őket, rögtön munkába állnak. Összeségében egyszerű, kedves emberek, nagyjából megbízhatóak (az eltévedéses incidenseket leszámítva), és az indiai közlekedés működésében meglehetősen kulcsszerepet játszanak, kicsit olyanok mint a szegények taxisai.

Helyesírás és a bolt ahol medvét árulnak

2009-11-19T03:54:00.001-08:00

Minden ötödik orvos indiai (igaz, minden hatodik ember is indiai, úgyhogy ez nem olyan elsöprő adat), rengeteg IT specialista, tudós, kutató kerül ki Indiából, szóval minden tiszteletem az Indus és Gangesz mentén lakó népnek, de van egy gyenge pontjuk (az én szemmeben), ami egyrészt rendkívül vicces, másrészt rendkívül idegesítő is tud lenni: a helyesírás.

Az itteni angol helyesírás nagyon gyenge lábakon áll, sokan összevissza írjnak le mindent, sokan fonetikusan írnak (mondjuk ez érthető), ezért aztán amit egyszer el lehet írni, azt tuti két-háromféleképpen is elírják!

Az a legviccesebb, amikor üzletek vagy cégek csinálják ugyanezt, és az elírás során a jelentés teljesen megváltozik. Lassan blogot nyithatnék az ilyen bakiknak, annyit láttam, a kedvencem mégis az, amelyikkel nap mint nap találkozom, és egy boltot reklámoz, ahol szeszes italt, bort és medvét lehet vásárolni...

A nagy számok törvénye a vonatjegyeladásban

2009-11-17T01:34:00.000-08:00

December nyolcadikán ugye Nagy Vizsganap lesz, nagy összecsapás köztem és a GRE között, és meglátjuk ki az erősebb (remélem hogy én). A vizsga Mumbaiban van, és - javarészt - anyagi megfontolásokból repjegy helyett vonatjegyet vettem, gondolván, hogy milyen kalandos meg izgalmas lesz az út Mumbaiba - és ahogy egyelőre tűnik, valóban igazi kalandokban lesz részem, tudniillik nincs helyjegyem.

Persze ez most, tíz nappal utazás előtt derül ki - legalábbi számomra, a főnököm, aki a jegyet vette, végig tudta hogy mi a pálya, de nem izgatta magát annyira hogy szóljon nekem is. Tegnap derült égből villámcsapás rákérdeztem, hogy milyen típusú helyet kaptam, mert a hölgy utasok kérhetik hogy olyan bunkerbe rakják, amiben szintén csak hölgyek vannak, mire a főnök hamisítatlan indiai lazasággal közölte, hogy egyelőre még nem konfirmálták a jegyet, úgyhogy nem lehet tudni.

Ami magyarra lefordítva annyit tesz, hogy eladnak annyi jegyet, ahányan jegyet akarnak venni, és az első (mondjuk) ezernek van helyjegye, a többi várólistára kerül, és ha visszamondanak jegyeket, akkor a következő a várólistán megkapja a helyjegyet.

Büszkén jelentem, jelen pillanatban a hetedik vagyok a várólistán, ami ezres nagyságrendnél nem kis teljesítmény (úgy, hogy a jegyet több mint egy hónapja vettem meg), és csak reménykedni tudok, hogy mákom lesz és ezáltal helyem is lesz.

Ha nem, akkor még nem tudom pontosan hogy milyen koncepció alapján fogok leutazni Mumbaiba, 28 órán át, sok száz emberrel összegyúródva, hely nélkül. Azt hiszem jelen esetben annak is tudok majd örülni, ha nem kell a vonatból lógva utaznom.

És a főnök mindeközben esküszik, hogy ha a jegycsinálók meglátják hogy egy hölgy egyedül utazik, akkor annak tutira biztosítanak helyjegyet. Hogy honnan veszi azt, hogy a jegycsinálók több ezer jegyből majd kiszúrják hogy én egyedül utazó vagyok, és hogy a névből leszűrik hogy lány vagyok, azt nem tudom, de nagyon magabiztos, így hát várok és remélek.

Indian Style Customer Relationship Management

2009-11-16T22:37:00.000-08:00

Működik! Méghozzá minden szinten...

Egyrészt, amikor az ember a Dominos-tól rendel pizzát, első alkalommal felveszik az összes adatot, név, cím, satöbbi, következő alkalommal amikor az ember telefonál, akkor viszont már a nevén köszöntik (már akinek ki tudják ejteni a nevét), és megkérdezik hogy ugyanolyan pizzát szeretnék-e mint a múltkor, vagy ezúttal valami más kívánságom van?

Másrészt, reggelente vagy húsz percet sétálok munkába, vagy tíz percet bicó-riksázok. És a bicó riksások közül egy-kettő már tudja, hogy akkor a Housing Boardhoz lesz a menet húsz rúpiáért. A Housing Boardnál pedig átszállok egy moto-riksába, és már a moto riksások is tudják, hogy az IT Park felé megyek, sőt, ma az egyik messziről integetett hogy menjek már mert várnak. Persze ott még nem tartunk, hogy a bicó-riksások a nevemen szólítsanak, de a moto-riksások közül egy-kettőnek megvan a telefonszáma, és ha gáz van vagy fuvar kell, akkor lehet őket hívni, és ők jönnek, mert ebben a világban a villamost, a metrót, a trolit a riksa helyettesíti!

Teve a ház előtt, avagy ez is csak Indiában történhet meg velem

2009-11-12T12:55:00.000-08:00

Múlt szombaton épp befejeztem a tanulást és elindultam a boltba vásárolni, kilépek a házból, hát a kapuban áll egy teve meg egy fickó, a teve nézelődik, a fickó meg egy pohár vizet szürcsölget.

Teljesen szürreális volt a helyzet, mit csináltak ezek ketten itt? Csak arra tudok gondolni, hogy a fickó elvitte a tevéjét sétálni és útközben megszomjazott, hát kért a szomszédtól egy pohár vizet, és amíg ő ivott addig a teve lefoglalta magát egy kis nézelődéssel.

Azt hiszem ehhez sokat nem kell hozzáfűznöm, készítettem egy fotót, a csávó biccentett, én elmentem gyümölcsöt venni a boltba, ő meg sétált tovább a tevéjével. Hát Istenem, mások kozmetikushoz viszik a kutyájukat, ennek tükrében a teve sétáltatás már nem is tűnik olyan extrém szombat délelőtti elfoglaltságnak...

Hány ember fér el egy motoron?

2009-11-12T12:41:00.000-08:00

Hány ember fér el egy motoron? A nagyobbakból kettő három, a kisebbekből nyolc-kilenc, vegyesen pedig hat-hét.

Azt hiszem ez a fotó tükrözi leginkább az indiaiak hozzáállását ahhoz, hogy mit osztanak meg egymással és mit nem, és milyen szinten. Mert gyakorlatilag szinte mindent megosztanak!

Ha vendéglőbe megyünk, mindenki külön rendel valamit, de mindenki eszik mindenki tányérjából, tetszés szerint, kérdezés nélkül, és ehhez már én is adaptálódtam. Eleinte voltak aggályaim hogy vajon kezet mosott-e az a személy, aki épp a rizsemből vagy a zöldségekből csipeget, de erről leszoktam, mert valószínüleg nem mosott kezet, és akkor meg csak saját magamnak ártok a túlagyalással. Ha ők bíznak a természetben, bízok hát én is. Na és általában az ember a saját tányérjáról fal kettőt-hármat mielőtt a másikéban keresgélne, ezért aztán a koszt lenyalják mielőtt az én tányéromba kerülne, ez valamelyest megnyugtató gondolat (vagy inkább ez kellene jobban aggasszon?).

Ha a munkahelyemre megyek reggelente és riksázom, akkor a háromszemélyes riksába beülünk nyolcan, és a sofőr még megáll felvenni két-három embert. És mindig az az érzésem, hogy a jármű teljesen tele van, de gyakran mégiscsak beszáll még egy két ember, és befér, úgyhogy lehet hogy tulajdonképpen a riksa mágikusan kitágul vagy valami.

Ha az ember vonatjegyet vesz, helyjeggyel, és felszállás után azt veszi észre, hogy a helyén már ülnek öten, akkor európai szokás szerint kezdi lobogtatni a jegyét, hogy az bizony ide szól és jó lenne leülni. A reakció nagyon bájos, széles mosoly, és az öt ember összehúzódik a két széken és csinálnak helyet a hatodiknak.

Hol van Erdély, miért vagyok román, miért vagyok magyar, miért nem vagyok román, miért nem vagyok magyar?

2009-11-12T12:13:00.000-08:00

Mielőtt az előző bejegyzés miatt bárki leszedné a fejemet, elmesélem hogyan szokott zajlani az a bizonyos "Where are you from?" beszélgetés.

Eleinte mindig zavarba jöttem, volt amikor kapásból rávágtam hogy Románia (mert mégiscsak román állampolgár vagyok), volt amikor szintén kapásból rávágtam hogy Magyarország (mert mégiscsak a magyarországi AIESECel vagyok itt), egyenválaszt még nem sikerült gyártani. Olyan is volt, hogy nem tudtam kapásból semmit rávágni, ezért aztán elgondolkodtam és ilyenkor legtöbbször furcsán néztek rám hogy miért nem tudok válaszolni erre a cseppet sem embert próbáló kérdésre.

Aztán jött az erdélyi magyarok körében szintén szabványos "I am from Transylvania" válasz, de akkor mindig hozzá kell tenni, hogy mi is az a Transylvania (és ha olyasvalakivel beszélek aki jó Európa földrajzából, akkor ebből néha sértődés lesz, de hát Istenem, nincs tökéletes megoldás). Pont emiatt ez az opció sem vált be igazán, rövidíteni akartam a transzilvániás megoldással, aztán a végén kerülő lett belőle.

Az eddig leginkább beváló válasz a következő: Romániában születtem és ott nevelkedtem, az állampolgárságom is román, az anyanyelvem viszont magyar, és egy évet Magyarországon is éltem, ide a magyar AIESEC-el jöttem, úgyhogy tulajdonképpen Romániából és Magyarországról jöttem, és mivel ezek szomszédos országok, ez a magyarázat fizikailag is megállja a helyét.

Igazából nem hiszem hogy rajtam kívül (vagyis a kérdést feltevő személyeket) igazán érdekelné a különbség hogy akkor román vagy magyar, szerintem nekem fontos tisztázni előttük, hogy miről is van itt szó tulajdonképpen.

Persze az innen is, onnan is vagyok válasz újabb kérdéseknek nyit ajtót, például olyasmiknek hogy ha himnuszról van szó akkor melyik a sajátom. Ez az egyik sarkallatos kérdés, mert akármennyire is szerettem Romániát, nem hittem volna hogy a Desteapta-te romane konnyeket csalna a szemembe. Ez egy vallomás volt hogy DE IGEN, hadd ne részletezzem az esetet, az ember emocionálisan átrendeződik hosszadalmas külföldi tartózkodások során.

A másik érzékeny pont az, hogy ha egyszer magyar vagyok akkor miért nem cserélem ki az állampolgárságomat magyar állampolgárságra. Gondolom itt mindenki azt a választ várja, hogy "azért mert volt egyszer egy népszavazás bla bla". Nem. Az igazság az, Romániát szeretem (Zs. nem tudom valah olvasod-e ezt, légyszi ne szólj rám, majd egyszer körbenézel Romániában és meglátod tetszeni fog), nem akarok nem román állampolgár lenni, gyakorlati okai sem nagyon vannak az állampolgárságcserének, hisz az EU óta sokat egyszerűsödtek a dolgok, amerikai vízumom van 2014-ig, mi kell még?

Ha igazán érdeklődő személlyel van dolgom akkor általában kitérek Trianonra meg a kisebbségi kérdésekre, de kevés indiaival találkoztam eddig akit a kérdés különösebben meghatott volna, szerencsére legtöbben megelégszenek a felszínes információkkal.

Az eddigi legkedvesebb beszélgetésem után a beszélgetőtárs azzal zárta a társalgást, hogy milyen szerencsés vagyok hogy két kultúrába születtem bele, és két nyelvet beszélek, és két országot mondhatok magaménak, és hogy sokan szívesen cserélnének velem. És igaza van - nincs okom panaszra!

Iszka utazása Indiában

2009-11-12T12:12:00.001-08:00

A chandigarh-i magyar filmfesztivál keretén belül Hétfőn este megnéztem az Iszka utazását. Valószerűtlen mondat, de igaz.

A film kicsit elszomorított, egyrészt mert maga a sztori szomorú, másrészt pedig azért, mert kicsit úgy érzem a sok bába között elkallódott az a bizonyos gyerek, mert a sok utazásom mellett kimaradt az egyik - érzelmileg újabban fontos hely - Románia. Írhatnám hogy Erdély, de az igazságot Románia jobban fedi.

Úgyhogy az egyik következő projektemet "Réka utazása Romániában" címmel láttam el, és készül a terv, alakul a program, remélem még 2010ben sor kerül a dologra!

Indiai-magyar időszótár

2009-11-11T21:53:00.000-08:00

Az indiaiak nagyon sajátos módon értelmezik az idő fogalmát, mondhatni szabadon kezelik a dolgot, és ezt sok sok értelmetlen várakozás és mérgelődés árán tanultam meg. Megszokni nem tudtam, elfogadni nem is fogom soha, de a tanulságokat levontam magamnak.

Nem egyszer volt rá példa, hogy valakivel megegyeztem hogy akkor háromkor találkozunk, én már fél háromkor kezdtem készülődni, fésülködés, öltözés, miegymás, majd három óra nulla nullakor teljes díszben álltam a ház előtt, és vártam. Öt perc múlva kezdtem feszengeni, tíz perc múlva írtam egy sms-t hogy minden rendben van-e, és jött is a válasz, hogy úton vagyok, itt a közelben, mindjárt ott vagyok. Úgyhogy vártam tovább, és újabb tíz perc múlva enyhén feszülten írtam egy újabb sms-t, hogy eltévedt-e mert én biza már egy ideje várok. Jött is a válasz, hogy öt perc és ott vagyok, semmi pánik. Várok tovább, majd tíz perc múlva állati idegesen felhívom az illetőt, hogy akkor mi a mennydörgős lesz már, de megnyugtat, hogy a sarkon túl van, most fordul be az utcába. És öt átkozottul hosszú perc után be is gurul, de mire megérkezik én már olyan mérges vagyok, hogy legszívesebben rácsapnám a kocsi ajtaját és lelécelnék.

Természetesen nem mindig ugyanazzal az egy emberrel történik, a fenti szereplő csak egy illusztráció, szinte bármelyik kedves indiai haver lehetne, mert ez itt egy közös vonás az emberekben.

A várakozást pedig megspékeli még egy vagy több az alábbiak közül: zuhogó eső, tizenöt zacskónyi csomag, bámuló emberek, első érkezés Chandigarhba egy lerobbant busz után este 10kor, magas sarkú cipő, késő esti időpont, baromi forgalmas útszakasz, hasmenés (igen, erre konkrét példa is volt), hascsikargató éhség, ájulás közeli állapot, lelassító autók akik afelől érdeklődnek hogy elvigyenek-e valahová, kis csapat riksa aki szintén fuvart ajánl (de pénzért cserébe, szerencsére) valamint érdeklődő helyiek, akik alig beszélnek angolul de feltétlenül tudni akarják, hogy honnan jöttem és férjnél vagyok-e.

A fent illusztrált igen komplex és gyakran fájdalmas ritkán vicces szituációk elkerülése végett összeállítottam magamnak egy kis szótárat, ami segít emlékezni arra, hogy mit hogyan is kell értelmezni tulajdonképpen:

Állítás	Fordítás
“Öt perc múlva felhívlak”	“Fél óra múlva felhívlak”
"Fél óra múlva ott leszek"	“Bőven van időd ebédelni egyet, elmosogatni, tusolni és kitakarítani a szobádat, mert minimum két óra míg odaérek”
"Ma estére meglesz"	"Kábé két napba fog telni"
"Néhány nap alatt megcsinálom"	"Ne is számíts rá jövő hét vége előtt"
"Visszahívlak"	"Visszahívlak ha írsz egy smst vagy felhívsz és eszembe juttatod"
"Úton vagyok"	"Most öltözöm és nemsoká úton leszek"
"Nem vagyok már messze"	"Most léptem ki a házból, még csak most indulok"
"A bejáratnál vagyok"	"A bejáratnál leszek mihelyt leparkoltam a kocsit, összeszedtem a cuccaimat, és odasétáltam a bejárathoz"

Amúgy a trainee-buddymat (az AIESECtől egy személy akit hozzám rendeltek, mint egy hivatalos barát aki segít elintézni az elintéznivalókat, és rendszeresen beszélünk meg találkozunk hogy biztosítani tudja hogy a dolgok simán mennek a gyakorlattal kapcsolatban) már sikerült megnevelni, és egyrészt amikor az időről beszélünk, akkor mindig aláhúzzuk a megegyezés után, hogy "European time" vagy "Indian time", es ha European-ban egyezünk meg (márpedig ezt szoktam követelni), akkor több mint öt perc késés után jön egy sms, hogy lesz egy tízperces késés, és tizenöt perc múlva meg is érkezik az illető.

Ráadásul lassan a többi AIESECes is kezdi használni a "European time vs Indian time" kifejezést, és amikor időpontokról beszélünk akkor viccesen hozzáteszik, hogy Europan time. Hogy miért pont European és nem American vagy Canadian vagy Australian az annak köszönhető, hogy egyrészt az emberek legnagyobb százaléka Európából van (pl a házban most van 1 kanadai, 1 brazil, 2 újzélandi, és 4 európai), másrészt meg nekem volt a legnagyobb pofám (elnézést, szám) azzal kapcsolatban, hogy aki késik az szóljon, meg hogy az indian time állítja a hajunkat, és ezért be kell vezetni valami áthidaló megoldást.

A pénzért jöttem Indiába dolgozni?

2009-11-11T01:14:00.000-08:00

Nem. Evidens. De akkor miért? Ittlétem alatt ezt a kérdést legalább ugyanannyian feltették, mint azt a kérdést, hogy "mi a nevem" "melyik országból jöttem" vagy "mit gondolok Indiáról".

Elejét veszem a találgatásnak, a fizetésem nem számottevő Európai viszonylatokban, de itt meg lehet belőle élni, és - a többi gyakornok fizetéséhez képest - egész magas. Hogy miért azt nem tudom pontosan, de örülök neki (azt hiszem azért mert a cég prémium márka).

Errefelé nem hogy szokás pénzről beszélni, de azon sem kell meglepődni, hogyha valaki, akit az ember tíz perce ismer és összesen három mondatot beszélt vele megkérdezi, hogy és mennyi a fizetése. Az emberek nyitottan beszélnek erről, és hasonló nyíltságot feltételeznek a sokkal diszkrétebb európai testvérekről is. Eleinte nehezemre esett számokban beszélni, de mostmár beleszoktam (eleinte nehezemre esett az égvilágon mindenre alkudni, de már abba is belejöttem, olyannyira, hogy a múltkor reflexből megpróbáltam a buszjegyre alkudni, pedig azt azért még itt sem szokás; ki tudja, hazamegyek, aztán a Tescóban is alkudozni fogok a cuccokért).

Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy miért jöttem Indiába, a válasz elég egyszerű, sokminden összejött egyszerre, és jó helyen voltam jó időben. Általában az alábbi lista valamelyik vagy összes elemét szoktam felsorolni:

1. Kiváncsiság, hogy milyen lehet India, az emberek, az ételek, a helyek (sablonválasz)
2. Kalandvágy (sablonválasz)
3. Szerettem volna tudni mire vagyok képes, hol a határ ahol már nem vagyok képes megállni a helyem és sírva megyek haza (szerencsére ezt még nem értem el)
4. Sokkal profánabb okok is vannak, mert Ázsiába sokkal több lehetőség volt mint nyugati országokba - itt kevésbé vágta hátba a cégeket a gazdasági válság
5. Amikor gyakornoki programokat nézegettem, akkor a két szempont az volt, hogy a munka amit végezni kell és az ország amiben végezni kell egyformán érdekeljen, hogyha az egyikkel baj van akkor a másik kárpótoljon
6. Akkor még nem gondoltam, de most úgy érzem van benne sorsszerűség, azt meg nem nagyon lehet magyarázni

Természetesen a fenti listát szinte bármelyik ázsiai országra rá lehet húzni, úgyhogy az igazi választ még keresem, mint ahogy azt is még keresem, hogy honnan van bennünk az erő ami az úton végigvisz... A válasz lassan alakul.

Klisé bejegyzés arról, hogy Indiában sokan csórók, szegények, szolgák

2009-11-11T01:06:00.000-08:00

Ha a világ egy száz fős falu lenne, akkor egy ember AIDSes lenne, három rabszolga, 14 írástudatlan, 20 alultáplált, 23 szennyezett ivóvízet iszik, huszonöt hajléktalan, harmincnak nincs munkahelye, harminchárom áram nélkül él, és negyvennek nincs cipője sem.

Mindig összeszorul a szívem mikor ilyen statisztikákat olvasok, és amióta Indiába jöttem különösen mélyen érint a kérdés, mert minden nap látok olyan embereket, akik rabszolgák, akik írástudatlanok, alultápláltak, szennyezett ivóvízhez jutnak csak, hajléktalanok, munkanélküliek, a házukban nincs áram, a cipőről nem is beszélve - egyszóval csaknem a teljes listát!

Először is a szomszédaink nagyon gyenge körülmények között élnek, nem is igazán házban laknak hanem csak egy egyszobás konyha és fürdő nélküli viskóban, elég sokan, eddig még nem sikerült megállapítani hogy pontosan hányan, legtöbbször két-három gyerek, egy asszony, és egy vagy két férfit lehet látni, de az alap azt hiszem a két gyerek meg az anya apa, és van még egy extra gyerek meg egy fickó akik néha ott vannak, talán valami rokonok. Az asszony (fiatal, 25 körüli) takarít nálunk, heti pár alkalommal átjön és kiseper és felmos és elmosogat, igaz nem európai standard szerint, de hát ez India, ehhez hozzá kellett szokni. A gyerekek pedig segítenek a szemetet kivinni a házunkból, először azt hittem hogy az anyukájukon akarnak könnyíteni, de a minap épp kivitte a kiscsávó a szemetet, és láttam hogy a ház előtt válogatják külön az üvegeket, kartonokat a szutykos szeméttől, és egy részét viszik be a kis viskójukba.

Már attól elég rosszul éreztem magam, hogy a gyerekek viszik ki a mi szemetünket, de mióta láttam hogy ők azt használják valamire, mégjobban sajnálom őket. Tudom, tudom, a sajnálatommal nem sokra mennek – de nehéz nem rosszul érezni magam amikor az én fizetésem ötször annyi mint az övéké és én elutazgatom meg elvásárolgatom, ők meg a mi szemetünket szelektálják...

Másodszor minden nap a falun keresztül vezet az utam, ahol még mindig van egy kis megbámulás, de már hozzászoktak a hátizsákos-farmeres látványomhoz, sőt, olyan is van aki mindennap köszön - és mostmár én is visszaköszönök. A látvány ami a faluban van eléggé megvisel, sokszor látok pici sovány gyerekeket a porban játszani, a koszos kis kezükkel ezt-azt tömködnek a szájukba, gyümölcsöt vagy kenyeret.

Harmadszor a munkahelyemen is van négy "szolga", nem szolgának nevezzük, de mindenki úgy bánik velük. A hivatalos megnevezés a házvezető, de sokkal többmindent csinálnak, mint a házvezetők, és nagyon sokan akik a gymbe járnak egyszerűen ugráltatják őket. És ezzel ki is vannak békülve (mindkét oldalon).

Mindig erős késztetést érzek hogy valamit tegyek ezekért az emberekért, de egyrészt most nem ez a munkám, másrészt pedig nagyon sokan ki vannak békülve az életükkel, függetlenül az anyagi helyzettől, nem tudom hogy igénylik-e azt a faja segítséget amit adni tudnánk. Bár kedvességnek, ajándéknak gondolom mindenki örül (én is, pedig nem élek rosszul).

Mindenesetre Vasárnap elmegyünk egy gyereknapi rendezvényre (Indiában a gyereknap November 14én van) egy gettó-iskolába festegetni, játszani, meg az országunkról mesélni a gyerekeknek. Nagyon készülök az eseményre, egy apró lépés lesz a felé, hogy valakinek jobbá vagy szebbé tegyük az életét, remélem jó lesz.

Tibeti pillanatok Indiában

2009-11-07T22:50:00.000-08:00

Már volt egy bejegyzés Dharamsala és McLeog Ganjról, de mivel szerelmes lettem a helybe, ezért elmentem mégegyszer, és mivel egész másképp telt ez a hétvége mint az előző, ezért megérdemel még egy bejegyzést.

Érdekes módon mindkét alkalommal ugyanúgy bedőltünk a téren hotelt reklámozó fickóknak, szép, tiszta, csendes, biztonságos hotelt ígérnek (ez igaz is) "nem túl messze a központtól". Mivel reggel 5-6 körül érkeztünk meg, hideg volt és nagyon éhesen voltunk, igent mondtunk arra a meghívásra, hogy nézzük meg a hotelt, és ha nem tetszik akkor kereshetünk másikat.

Távolság szempontjából tényleg nem volt, de száz lépcsőt kell leereszkedni, és száz lépcsőfokot kell felfele mászni, hogy az ember visszajusson az utcára. De ha már egyszer lemásztunk, akkor nem volt kedvünk felmászni és másik hotelt keresni, ezért aztán maradtunk. Mindkét alkalommal majdnem ugyanazt a hotelt fogtuk ki, és mindkét alkalommal megfogadtuk, hogy többször nem dőlünk be a dumának, de most az egyszer maradunk, mert van meleg víz és különben is csak 200 rúpia a szoba.

A sok lépcsőzésért kárpótolt a látvány, a szobából és a teraszról gyönyörű látvány nyílt a völgyre és a hegyekre, el tudtam volna képzelni hogy heteket maradjak ott.

Napfelkelte McLeod Ganjban:

A szobából elénk táruló látvány:

Amint már említettem, McLeod Ganjban szinte minden Tibetről szól, mert az egész tibeti kormány ide van kitelepítve. Az utcán több a tibeti mint az indiai, mondjuk turista ugyanannyi van mint tibeti, nagyon közkedvelt kirándulóhely főleg a hippi utazók köreiben. A helyiek (tibetiek) pedig boldogok (?) hogy kiszolgálhatják a kiváncsi turistákat, rengeteg masszázs lecke, jóga, főzés, nyelvlecke és hasonlók vannak. Mi is beiratkoztunk egy tibeti főzőleckére, ami annyira vicces volt, hogy külön bejegyzést fogok írni róla.

Az utcán rengeteg kaját lehet venni, a legnépszerűbb a momó, de ugyanúgy árulnak levest, tibeti kenyeret, sütiket, gyümölcsöt. Soha nem gondoltam igazán bele, hogy hol is készülnek ezek a finomságok egész pontosan, és milyen körülmények között, mert félek hogy ha végiggondolnám a folyamatot, akkor azonnal kijönne belőlem a sok finomság. A momo az egyik kedvencem, párolt derelyére hasonlít, csak nem édes hanem sós. Ilyen nagy, sokszintes pároló fazékokból árulják, tizenként-huszanként, és én egyedül tizet-huszat szoktam enni :-)

A kajaárulás mellet a másik nagyon gyakori foglalkozás (a szerencsésebbek közül) a csecsebecse árulás. Rengeteg nyakláncot, ékszert, sálat, kendőt lehet kapni (igen, fülbevalóm is, sálam is van, igen, a tesómnak is vettem ezt-azt), és annak ellenére, hogy ez egy viszonylag könnyű meló, minden reggel a hidegben (Himalája...) kipakolni az összes cuccot és minden este összepakolni, embert próbáló feladat (és ezt nagyon gyakran asszonyok végzik).

De mi ez ahhoz képest, ahogy ezek az emberek átjutottak Tibetbe? A legtöbben gyalog jöttek a hegyeken át, átlagosan két hónapot tart az út, és ha túl is jutnak élve, előfordul hogy valakit visszafordítanak. Akit pedig nem fordítanak vissza, az letelepedhet Indiában, és nagy valószínűséggel soha többet nem mehet vissza. Nagyon sok tibetivel beszélgettünk, és sokan vannak akiknek a fele családja ott maradt, testvérek akiket évek óta vagy soha nem láttak, szülők, nagyszülők, barátok. Érdekes módon mégsem panaszkodtak, egyszer láttam egyetlen lánynak a szemében megcsillanni egy könnyet amikor arról beszélt, hogy soha nem találkozott a bátyjával, aki Tibetben él, mert a szülei elszöktek amikor ő született, és hogy mennyire vágyik rá, hogy megismerhesse a testvérét.

Akiknek sikerül bevándorolni Indiába azok tibeti nyelvű iskolákba járhatnak, egy-két évet kolostorokban tölthetnek, és amikor elvégzik az iskolát akkor mehetnek szerzetesnek vagy dolgozni, amelyiket jobban szeretnék - megjegyzem, egyik sem éppen könnyű. A szerzetesek McLeod Ganjban jól élnek ahhoz képest ahogy Tibetben éltek; bár itt a honvágy emészti őket, ott meg az elnyomás.

A szerzetesek élete egyszerű, sajnos nekem nem sok rálátásom volt arra, ahogyan élnek, csak annyit tudok amennyit itt-ott hallottam. De ahogy én elképzelem nagyon szigorúan élnek, de ez nem erőltetett szigor, gondolom nekik természetes hogy nem dizájner ruhákban mászkálnak és nem sörözik el a szabadidejüket. Sokáig azt hittem, a szerzetesek a világtól elvonulva élnek, elzárkózva a világi dolgoktól, de a múltkor láttam egy szerzetest aki az iPhone-ján zenét hallgatott, egy másikkal pedig a netkávézóban futottam össze, úgyhogy ez a teóriám megdőlni látszik. Vagy az emailezés belefér a szerzetesi létbe?

Az egyik leghíresebb menekült-csapat az a zenélő trió, akik hirdetik hogy "soha ne add fel" (klisé, de Churchill is megmondta, úgyhogy csak van benne valami), nagyon sok koncertet adnak, gyakorlatilag ebből áll az életük. Szívszorító volt hallani a zenét, egyáltalán a tibeti zene egy kicsit szomorú beütésűnek tűnik nekem, de erre szintén egy másik bejegyzésben fogok kitérni. Ha valaki Dharamsalaban jár, mindenképpen hallgasson bele a zenéjükbe, megéri:

Azt még sikerült kiderítsem, hogy a szerzetesi tevékenység részeként a szerzetesek sokat festenek, többek között ez is hozzájárul a kolostorok jövedelméhez. A festés meditatív tevékenység, és minden darab kézzel festett, gyönyörű:

Helyzetjelentés az út háromnegyedéről, avagy kézzel mos a magyar Indiában

2009-11-06T02:28:00.000-08:00

Hat napja volt három hónapja hogy megérlkeztem Indiába, és az a tény, hogy elfelejtkeztem erről a jeles dátumról sokat elárul arról, hogy mennyire megszoktam, sőt megszerettem itt lenni. Még az olyan bolondságokat is megszoktam, hogy az emberek tényleg nem papírral törlik a feneküket hanem kézzel (ezt most értettem meg igazán igazán igazán), de azért van még ami előtt még mindig értetlenül állok.

Lássunk egy rövid összefoglalót arról, hogy hányadán állnak a dolgok.

Időjárás: Este és kora reggel hűvös van (hip-hip-hurrá), napközben még mindig elég meleg, de a monszunnak vége, nem zuhog napokon át, és a levegő sem párás. Nagyjából az otthoni szeptember eleji időjárásnak felel meg, kivéve amikor süt a nap, akkor inkább augusztusinak tűnik.

Kaja: Még mindig csodálatos! A gyümölcsök érettek, édesek, ízletesek, minden nap sor kerül valamilyen gyümölcsre, banánra (még mindig), papayára, kókuszra, ananászra, és szinte minden nap iszom friss gyümölcslevet az utcáscsávóktól. Az új kedvenc a tibeti kaja, momó, mothup, thenthuk, nyami!

Lakás: A második költözés óta stabil, meleg víz nincs de legalább víz van, internet nem mindig van, de legalább áram van legtöbbször. Egyszer fordult elő hogy Péntek este nem volt áram és készültünk kirándulni, ezért a telefonom fényénél kezdtem összecsomagolni. Szerencsére a végére megjött az áram, ezért gyorsan le tudtam csekkolni hogy mit is csomagoltam. A fürdés vödörből megy (igen, megszoktam), és ha meleg vizet akarunk, akkor melegítünk a vízforralóban (kb 1 liter víz). Igazából ennek örülök, legalább 1. nem kell félórákat várni a fürdő előtt reggelente, mert a fél vödör vízzel hamar végez az ember 2. nem pocsékolunk el rengeteg vizet, így egy icipicit teszünk a környezetért (sajnos nem tudatosan, de akkor is...)

Az egészséggel szerencsére nincs gond, alábhagyott mindenféle hasmenés és hányás, és - nem akarok én túl részletesen belemenni a témába - de a mellékhelyiségben intézendő dolgok teljesen olyan kerékvágásban vannak, mint mielőtt idejöttem. Volt egy kis megfázás múlt héten, taknyolás meg köhögés, de enyhe volt és hamar elmúlt. A legnagyobb sebesülés az a múltkori templomos lábujjszétcsúszás, azon kívül az összes végtagom még a testemhez van csatlakozva, úgyhogy ez is simán alakul.

Depressziónak híre sincs, talán egy kis szomorúság hogy Decemberben itt hagyom Indiát. Furcsa módon alakultak bennem az otthonnal kapcsolatos érzések, talán soha még annyira nem vágytam haza mint most, ugyanakkor még egyik idegen országban sem éreztem magam ilyen jól ahol eddig laktam. Szóval elég ellentétes a szituáció.

Az egyik legjelentősebb életstílusbeli változást a tegnapelőtti esküvő hozta, ugyanis egy rövid ruhában és magas sarkú cipőben mentem - meg is bámultak érte, de nem szóltak meg nyilvánosan (igaz, a ruha nem volt őrülten rövid, éppen térd fölöttig ért).

A visznyunk az AIESECel ha lehet még egy fokkal lennebb süllyedt a kapcsolatunk, az internet, az eldugult budik, a sok költözés, a sok igéret és kevés bizonyíték, a sok blöffölés miatt. Ennek az egész hercehurcának köszönhetően azonban sikerült megértenem sokmindent a kultúrák közötti különbözőségekről, toleranciáról, elfogadásról, dühről, türelemről (ebből változatlanul nem bővelkedem). Igaz jó párszor hülyét kellett csináljak magamból, és néhány határt át is léptem mire megtanultam, hogy hol van a határ, de ilyen a tanulópénz, ugye?

Én változatlanul hiszek az AIESEC értékeiben, a béke elterjesztésében és az emberi képességek maximális kapacitásának a beteljesítésében, de abban is biztos vagyok, hogy például az itteni helyi bizottság előtt hosszú út áll a fejlődésben, feltéve hogy nem fogják hagyni hogy a mennyiség örökre a minőség rovására menjen.

A munka - amiről soha szinte egy szót sem írtam, szándékosan - továbbra is élvezetes, szerencsére még mindig vannak kihívások, sőt, Indiában minden nap kihívás, például nem infarktust kapni attól amilyen lazán itt a dolgokat veszik, hanem egy kicsit tanulni a lazaságból, és egy kicsit elültetni a tervezés koncepcióiból.Még három hét munka itt, nem tűnik túl rövidnek, főleg annak tükrében hogy itt tényleg minden last minute dől el, szóval ezalatt a három hét alatt még sokminden történhet.

A tisztálkodás, mint már említettem, otthon a vödör módszerrel történik, a munkahelyemen viszont van meleg víz és zuhanyzó, ezért nekem vegyes élményekben van részem (ezért sokan irigyelnek). Viszont mosni nekem is ugyanúgy kézzel kell, amit kifejezetten ki nem állhatok, reggel hatkor kelni, negyven percig suvickolni, öblögetni, teregetni, brrr. A reggeli mosás felér egy reggeli tornával, mondjuk ez pozitivum. Miért nem este mosok? Azért, mert éjjel hűvös van, nem szárad meg, és ha sokat áll a ruha vizesen, megbüdösödik (ezt egy adag gondosan kimosott, kiterített, majd újramosott ruha árán tanultam meg).

Hát így alakult az életem eddig.

Hindu templom és véres lábujjak

2009-11-05T02:10:00.001-08:00

A legnagyobb hindu templom amiben eddig jártam, ha jól számolom tíz emeletes, minden emeleten rengeteg kis szoba, minden szobában isten szobrok, imádkozni lehet hozzájuk, adományozni nekik, vagy csak megkongatni a harangot és továbbmenni. A templom a Gangesz partján fekszik, lélegzetelállító látvánnyal a folyóra és a völgyre:

A templomba csak mezítláb szabad bemenni, és ezt mindig tiszteletben tartom, ezúttal azonban kicsit ráfáztam a dologra, valamibe beleléphettem vagy nem tudom, de mire felértünk a legfelső emeletre, ömlött a vér az egyik lábujjamból. Az itt töltött idő alatt megtanultam nem túlreagálni az ehhez hasonló helyzeteket, még egyet meditáltam Shiva előtt, kongattam pár harangot, készítettem pár sztárfotót, majd szépen lebicegtem az utcára, vettem egy üveg vizet, és addig mostam a lábujjaimat, amíg meg nem találtam a vérző darabot. Azt egy kis extra vízzel kimostam, vettem egy ragtapaszt és leragasztottam, és az élet ment tovább.

Azt csak remélni mertem, hogy semmiféle fertőzést nem szedtem össze, illetve hogy semmilyen üvegdarab nincs a sebben, de mivel jobban bízom a saját orvosi képességeimben mint abban, hogy hányszor fertőtlenítik az eszközöket az indiai mini-klinikákon - ezért inkább bízom a karmában.

A templomban nagyon sok kedves öreg néni megbámult minket, mi is megbámultuk őket, és ezzel akkor a helyzet egy-egy volt. Aztán én készítettem pár fotót, és ezzel a hangsúly kicsit megborult, de az egyik néni maga kérte hogy örökítsem már meg a pillanatot, úgyhogy az univerzum az én szemszögembők mégiscsak nagyjából egyensúlyban van.

A fejemben még most is tisztán fel tudom idézni a hangulatát a helynek, de sem a képek sem a szavaim nem adják vissza igazán amit ott tapasztaltam. Spirituális volt az egész séta az emeleteken felfelé, de semmi erőltetett nem volt benne, az egész nagyon természetes volt, ahogy a nénik sétáltak és tapsoltak és motyogtak és kongatták a harangokat.

Apropó harangok, minden hindu templomban vannak kisebb nagyobb harangok, amiket kézzel kell megkongatni, azért, hogy a rossz szellemeket elűzzék:

A hindu templomok egyik jellegzetessége, hogy rengeteg isten-szobor van bennük, mint például ez a Shiva szobor:

Pillanatképek a Gangesz parti Rishikesből

2009-11-04T20:10:00.000-08:00

A szent emberek gyakran ilyens színes szerkóba bújva mászkálnak az utcán, mormognak, imádkoznak, pénzt kérnek a fotózásért és csúnyákat mondanak ha az ember nem ad pénzt (azt hogy mit mondanak nem értem, de remélem nem valami hosszú távon ható rossz kívánságot).

Egyébként ezen sokszor gondolkodtam, hogy mi van ha valaki elátkoz (igen, lehet röhögni) vagy ilyesmi, de aztán közelebbről megismerkedtem a karmával, és kiderült, hogy ha rosszat mondasz valakire, akkor az rád fog visszahatni - ezért aztán nincs mit féljek, mert én kifejezetten tartózkodom attól, hogy rosszat mondjak bárkire.

Az emberek ott fürdenek a Gangeszben, ahol csak érik (elvégre a Szent Folyó minden szakaszán szent...), ezek az emberek például a híd alatt mártóznak meg hogy lemossák bűneiket:

Az indiai szent művészet valahogy kicsit olyan érzést kelt bennem, mint a nagyváradi piacon a sok színes műanyag kínai szobor. Eleinte zavarta a szememet a sok műcucc (művirág, műszobor), de mostmár ehhez is hozzászoktam.

Klasszikus rishikesi látkép: híd a gangeszen és sokemeletes Shiva templom:

Kicsit mediterrán beütése van a térnek, a színek és az anyagok olyan hangulatot keltenek, mintha egy kis görög faluban nyaralnánk:

Szent csavargók forever:

Az ashramban mindenkit egyformán szívesen látnak, akárhová le lehet ülni meditálni és imádkozni, netán naplót írni (?):

A harmadik hindu esküvőm

2009-11-03T22:12:00.000-08:00

Ma este (megint) esküvőre vagyok hivatalos, ez a harmadik lesz mióta itt vagyok, lassan expert leszek a témában. Igazából az indiaiak szerint "minél több, annál jobb", már ami a vendégek számát illeti, ezért aztán sok embert meghívnak, és a külföldieket is nagyon szívesen látják vendégül. Megvan a hindu esküvőknek is a maga ceremóniája, de valahogy sokkal lazábban veszik a forgatókönyvet, mint a mi keresztény egybekeléseinken (nem beszélve az amerikai stílusu, szigorúan megrendezett nászokról).

A menyasszony nyilván itt is kulcs szerepet játszik (mert ugye ő a frigy fele), de közel sincs úgy körülrajongva mint a hófehér ruhacsodákba bújtatott nyugati arák. Nekünk keresztény menyasszonyoknak mindenbe beleszólásunk van, ez a mi napunk, a nagy nap, amikor mindenki minket bámul és mindenki ránk kíváncsi, és egyáltalán az egész esküvő fénypontja az, amikor a menyasszony feltűnik a színen.

A hindu esküvőkön kicsit más a helyzet, ugyanis a vendégek a helyszínre érkeznek az ifjú pár előtt, hogy mire a vőlegény odaér, kellő hangulat és zaj és zene legyen. A vőlegény érkezése az este fénypontja, elképesztő zenei aláfestés és banzáj van, csajok táncolják körbe az érkező vőlegényt (de ezek a csajok lánytestvérek vagy lányunokatestvérek vagy rokonok), rángatják, huzigálják (vagy legalábbis úgy tűnik mintha ez történne), majd leültetik a trónra, és az emberek sorban mennek hozzá gratulálni, kezet fogni, beszélgetni.

Egyszercsak a semmiből érkezik a menyasszony, csendben, zenebona nélkül. Mivel a ruhája gyakran több tíz (!!) kiló, ezért a koszorúslányok hindu változata segíti minden lépését, igazgatják a ruháját meg az ékszereit, karon fogják, vigyáznak rá. A menyasszony betipeg a színpadra - mert az ifjú pár színpadra ültetik, hogy mindenki csodálhassa őket - majd pár perc ücsörgés után felállnak, egy-egy művirágfűzért egymás nyakába akasztanak (erre rá fogok kérdezni este hogy egészen pontosan mit is jelent, ezt nagyon részletesen az első esküvőn sem sikerült kideríteni), és kezdődik a fotózás.

A fotózás abból áll, hogy az ifjú pár ül a trónon, és az emberek sorban mögéjük állnak, és a fotósok készítenek egy-egy képet. Majd jön a következő adag ember, és azokkal is ugyanaz történik, és ez megy egészen addig, amíg elfogynak az emberek, vagy a menyasszony elájul az éhségtől (erre még nem volt példa az általam látott esküvőkön), és akkor az ifjú pár elvonul enni, a vendégek pedig továb folytatják a táncolást és az evést.

Fotóriport az előző esküvőről alant.

Érkezik a menyasszony:

A menyasszony virágfűzért akaszt a vőlegény nyakába:

Intim pillanat - a vőlegény megvirágfűzérezi asszonykáját:

Igazgatják az ifjú párt a fotózáshoz:

A hosszadalmas fotózás egy szelete:
(csak halkan jegyzem meg, hogy milyen cuki a kislány aki piszkálja az orrát a bal oldalon - tutira nagyon unja az egészet)

Eszik-iszik a násznép:

Végül két privát momentum - az ifjú pár és én, illetve az este sztárja és én:

Sizzler

2009-11-02T20:23:00.001-08:00

Nem hagyhatom szó nélkül a múltkori ebédemet, ami - mint a mellékelt ábra mutatja - hatalmas és - mint az arcomon tükröződő boldogság mutatja - nagyon finom!

Lassan minden második bejegyzésem a kajáról szól, így a blog is szinte átcsap gasztro-orientált blogba, de hát nem lehet szemet hunyni a sok finomság fölött.

Szóval a sizzler valószínüleg csak nekem új, tulajdonképpen egy fatáblára tett forró fém, amit megpakolnak finomságokkal, megsütik, és azon melegében az ember elé teszik. Amikor kihozzák akkor a fém még nagyon forró, ezért egy sercegő hangot ad ki, innen a sizzler név. A tálalás nagyon gusztusos, káposztalevelekbe teszik a zöldségeket, a tofut, a szalmakrumplit (igen tudom, tipikusan indiai...)

Nyami!

Békés rishikeshi reggeli

2009-11-02T20:05:00.000-08:00

Az elmúlt három hónap legbékésebb reggelijét Rishikeshben fogyasztottam el, és - bár nagyon sok okom nem volt lazának és gondtalannak lenni, hiszen a vizsga beárnyékolja a napjaimat - tényleg nagyon laza volt.

A csávó (szakácsnak is mondhatnám, de egyben kasszás és pinzér is volt, úgyhogy maradjunk a csávó megnevezésnél) egy kis pulton, szinte az utcán készítette a reggelit, nyújtotta a tésztát, pakolta tele, sütötte meg - mindent egy helyen, ez az indiai hatékonyság.

Hátulról, vagyis a vendéglő belsejéből így nézett ki a kaja előkészítési folyamata, legalább transzparenssé teszik a kedves vendégek számára hogy ki mit fogdos össze főzés közben (gyenge gyomrúaknak nem ajánlott részletesen és hosszasan figyelni, garantált hányás lesz az eredménye).

Minden ilyen kávéházban talál az ember egy-két rasztahajú, laza, kicsit rongyos, kicsit (néha nagyon betépett) utazót, akikről soha nem lehet megállapítani hogy mióta vannak úton, honnan jöttek, hova mennek (illetve meg lehet állapítani ha az ember megkérdezi).

A menüben a sok kaja mellett volt egy teljesen üres oldal, amin csak ennyi állt:

Banális kis szövegnek tűnik, egyszerű, de nagyon igaz az itteni emberekre. A hinduk (és a szíkhek) ezt a nagyon egyszerű elvet követik, és tényleg működik. Eszerint bánnak a vendégeikkel, eszerint bánnak a rokonaikkal, és a legtöbb esetben az összes többi emberrel. És ez tetszik, jó lenne ha ezt én is valahogy át tudnám venni és beépíteni a saját életembe.

Hosszas várakozás után (10-15 perc, ez soknak számít) megérkezett a thali, a legfinomabb reggeli, egy adag belőle általában estig emésztődik az ember gyomrában, nagyon finom, és relatív egészséges - egyszóval a kedvencem. Ráadásul sok kis cuki tálinkóban szolgálják fel (meggyőződésem, hogy azért thali, mert tálakban szolgálják fel...), és a pici tálak a gyengém, úgyhogy én legtöbb kiránduláson legalább egyszer-kétszer ezt rendelem.

És végül a bizonyíték hogy tényleg minden szabad percben tanulok:

Szent emberek vagy csavargók?

2009-11-02T20:01:00.000-08:00

Rishikeshben az ember a legfurább fazonokkal fut össze, legfőképpen az utcán ücsörgő, szent embereket imitáló (vagy szent embereket jelképező, megtestesítő férfiak, vagy éppen szent emberek, ezt nehéz eldönteni) fura fickókra gondolok.

A kinézetük alapján csavargóknak néznek ki, de hogy lehet megkülönböztetni egy egyszerűen szent embert egy csavargótól, ha mindketten az utcán élnek és mindketten nagyon furcsa öltözetben vannak? Szerintem sehogy, ezért aztán maradjunk abban, hogy érdekesek és furcsák.

Színes ruhákba öltöznek, raszta hajat viselnek (néha kopaszok), általában hosszú szakálluk van, és a fejükre valamilyen rongyot tekernek, valami kendő és turbán kombinációt. Deréktől lefelé szintén csak egy kendő van rajtuk, legalább szellőzik a nagy melegben. Legtöbbször egy kis bádog fazékkal mászkálnak, abba pénzt gyűjtenek, például turistáktól ha lefotózzák őket (ezt ki lehet kerülni teleobjektívvel, az ember egyszerűen jó messziről fotóz, és akkor nem vevődik észre).

A blogspot megbolondult...

2009-10-30T04:47:00.001-07:00

...és ezért összevissza teszi ki a bejegyzéseket, van amit kétszer tesz fel, de csak a második verzió linkje az ami él, a második nem. Elnézést a zavarodásért, a friss bejegyzések sorrendje jobb oldalt megtalálható és működik :-)

A henna bűvöletében - talán függő lettem?

2009-10-30T04:42:00.000-07:00

A sokadik henna festésem, beleszerettem a dologba, és a minták egyre szebbek, a felületek egyre nagyobbak lesznek. Először csak tenyér, aztán tenyér és egy kis kar, most pedig a teljes felkar.

Ha találok egy női testfestőt (vagy két havert akik őrzik a férfi testfestőt amíg fest), akkor mielőtt hazamegyek készíttetek egy nagyot ami az egész hátamat befedi! Az lesz ám a mulatság...

Fotóriport a folyamatról és az eredményről alant.

Puja, Haridwar, Hare Ganga!

2009-10-30T04:41:00.000-07:00

Haridwar az egyik legjelentősebb vallási központ Észak-Indiában, nagyrészt azért mert a Gangesz partján fekszik, és rengetegen idejárnak temetkezni (a halottaik hamvait a vízbe szórni), vagy megtisztulni (befürödni és ezáltal megtisztulni a bűnöktől).

Minden este hatkor egy ceremónia keretén belül sokminden történik, amiből sokmindent nem értettem, de az biztos, hogy sok kis puja-t a vízre eresztenek, ami az istenek felé kifejezett hálát jelképezi. A csoportos pujázást pár ember vezényeli, igazából nagyon nagy élmény, csak nem hinduként kicsit nehéz átlátni és követni hogy mi történik pontosan.

Ez a család elég messziről jött hogy a gyerekek egy-egy puja-t eresszenek a vízre:

Az esti ceremóniára mindig rengetegen összegyűlnek, helyiek és nem helyiek egyaránt. Igaz, turista kevés volt, de annál kedvesebben fogadtak minket. A kiscsávó a víz közepén igazgatja az adományokat, vagyis felügyeli a puják útját, nehogy felboruljanak.

Amikor megérkeztünk akkor a puja árusok lelkesedése miatt mi is vettünk egy-egy puját hogy adományozzunk az isteneknek, elvégre az áldás nekünk is jól jön. A puja maga két maréknyi falevélbe csomagolt virág, egy kis mécsessel a közepén, amit az ember meggyújt, kíván valamit (ez a mi ötletünk, ilyen európai puja interpretáció), majd vízre ereszti, és "Hare Ganga"-val útjára engedi.

Eleinte egy pap-féleség segített megérteni a lényeget, nem kértük, magától ajánlotta a segítségét, matráztatott velünk egy tízsoros szöveget, majd közölte (egymásután nagyon sokszor) hogy "nem kötelező, de adakozhatunk neki, és majd ő eljuttatja a megfelelő helyre az adományt, ötszáz rúpia, ezer rúpia, nem kötelező". Hát mit mondjak, nem adakoztunk neki (de adakoztunk a hivatalos adakozó helyen, igaz nem ötszáz vagy ezer, hanem tíz-húsz rúpiát, de hát az adomány az adomáy).

Naplemente a Gangeszen

2009-10-30T04:40:00.002-07:00

Freedom fighter szék, avagy kiegészítés a buszos kalandokhoz

2009-10-30T04:40:00.001-07:00

Itt a fotó a freedom fighter székről:

A kendőt azért teszem a fejemre - ha valaki kérdezné - mert így egyrészt kevésbé bámulnak, hiszen a legtöbbször éjszakai buszokon utazunk, és ezen buszok utazóközönsége hogyismondjam ritkán lát turistát, másrészt pedig így el tudom takarni az arcomat ha kacagnom kell, mert előfordul hogy egy-egy emberke rajtunk felejti a szemét, és nagyon vicces arcot vág. Tudom én hogy nem szabad nevetni az embereken, de ez jóindulatú nevetés, nem kikacagás...

A nagydumás festékpor árus csávó

2009-10-30T04:38:00.000-07:00

Indiában szinte mindenki árul valamit, nagyon sok "bolt" mobilisan van működtetve, vagyis az árus a fején elcipeli a motyót magával, egy szimpatikus járdaszélen kipakol, majd este összecuccol és hazamegy. Persze olyan is van, hogy egy nyakba akasztható kis táblácskára pakol, és folyton mászkál. Sőt, ha a legegyszerűbb üzleti modellt vesszük, akkor tulajdonképpen sok kiscsávó a zsebéből árul ezt-azt, kulcstartókat, képeslapokat, stb.

A módosabb árusok egy targonca és bicikli egybeépített verziójával dolgoznak, a koncepció egyszerű, megpakolja a járműt, elindul reggel, és ahol lát egy forgalmasabb utat lehorgonyoz és nekifog árulni a portékát. A gyümülcslé árus fiúk mind ezt a modellt követik, de nekik vannak bevett helyeik is, egy-egy forgalmasabb utcasarkon vagy piacon ugyanazt az árust lehet látni heteken át.

Mielőtt bárki szörnyűlködne, igen, gyakran vásárolok útszéli gyümölcslevet, tudom hogy nem higiénikus meg egyébként is, de nagyon finom, friss, vitamindús, egy kis baktérium nem árt, és már három hónapja csinálom, azt hiszem immunis lettem a rettegett gyümölcslé-bacilusokra (nem akarom elkiabálni, de remélem).

Az árusok gyakran kisfiúk, gyerekek, főleg a csecsebecséket és a képeslapokat illetően, de láttam már három-négy év körüli kisfiút aki kukoricát sütött az út szélén.

Rengeteg ilyen árust láttam már, a kajától elkezdve a csecsebecséken át a bugyikig és kenyérig mindenfélét, a kedvencem mégis a festékpor árus csávó. Gyorsbeszélőket megszégyenítő képességgel mondott el tíz oldalnyi szöveget két perc alatt úgy, hogy közben egy-két bindit rittyentett rám, és erőszakosság nélkül meggyőzött arról, hogy az életem soha többet nem lesz teljes, ha azonna nem veszek egy csomag színes festékport meg bindi mintákat.

Bűvészeket megszégyenítő gyorsasággal illusztrálta hogy mi mindenre tudom majd használni a cuccot, a kezén tartott egy összefoglalót, majd nyélbe ütöttük a (nagyjából 300 forintnak megfelelő) üzletet.

Bónuszként még egy hindu isteneket tartalmazó tizenkettes képeslap csomagot is sikerült vásárolnom, fogalmam sincs honnan kapta elő a cuccot, egyszercsak ott volt a kezében és már mondta is, hogy a nagymamám hogy fog örülni neki, ajándék, vegyek rögtön kettőt (végül egynél maradtam). Azt hiszem, a csávó tarthatna sales-es képzéseket, nagy sikere lenne!

Bindi festés

2009-10-30T04:37:00.000-07:00

Bindinek azt a festett, ragasztott, néha tetovált homlokdíszt nevezik, amit az itteni nők nagyon rég óta viselnek. Régen volt életkor, házasság, etnikum jelzésértéke, de ma már inkább csak díszként szolgál.

Az egyik leggyakoribb a festett bindi, amit minden nap frissen festenek, nem nagy művelet, gyakorlatilag csak egy kis festékpor kell meg egy kéz, az ember belemártja az ujjbegyét a porba, a homlokára nyomja, és kész is a bindi. Persze van ennél sokkal szofisztikáltabb verzió is, sőt, ma már pici ékszereket is ragasztanak bindiként a homlokra.

Az egyik kedvencem a festett bindik közül az, amelyiket pici fém lenyomatolóval lehet elkészíteni, nagyon egyszerűen és gyorsan megoldható, sok színben, sokféle mintából. Rishikeshben alávetettem magam egy bindizésnek, az eredmény egész cuki lett.

Majd a csávó illusztrálta, hogy milyen egyszerűen és gyorsan lehet variálni a színeket és a mintákat:

Majd addig magyarázott, amíg hagytam magam rábeszélni egy színes bindi készítő szettre, aminek otthon bizonyára nagy hasznát fogom venni.

Ha jobban belegondolok, akkor tudom is mire fogom használni a bindikészítőt. Szervezünk majd egy indiai estét, ahol főzni fogok, és mindenkit telefestek bindikkel, aki él és mozog (és eljön). Ezt meghívásnak is lehet venni :-)

Testközelből a Szent Folyó - avagy csobbanás a Gangeszben

2009-10-28T01:05:00.000-07:00

Nem olyan régen volt egy bejegyzés amiben többek között arról is volt szó, hogy milyen gyorsan beleolvadok a helyi dolgokba, hiszen első héten csak sterilen csomagolt kekszet akartam enni, mostmár viszont az utcáról is simán benyomok egy-két adag ezt-azt.

Tisztán emlékszem, hogy a bejegyzés végén azt írtam, hogy ki tudja, ha így haladok akkor egy nap a helyiekkel fogok a Gangeszben pancsolni. Nos, ez megvolt. Ugyhogy most nem nagyon tudom mit írhatnék ami ezen túltesz, bár biztosan van ilyen, csak jelen pillanatban nem nagyon jut eszembe.

Mondjuk azt hozzá kell tegyem, hogy a pancsolás nem volt több öt-tíz percnél, és csak bemártóztam, nem nyomtam be a fejemet teljesen a víz alá, és nem is ittam belőle - mint sok helyi. Na, talán ez az a limit amit nem fogok tudni átlépni: szürcsölni a Szent Folyóból.

A hinduk szerint aki megfürdik a Gangeszben annak az összes fürdés előtti bűne eltörlődik, úgyhogy akkor én most tiszta lappal kezdek, és nagyon oda fogok figyelni, hogy ne halmozódjon fel sok a számlámon, hanem még egyszer el kell menjek lemosni magamról a dolgot.

Ashram, Beatles, Tigrisek, Majmok

2009-10-27T23:49:00.000-07:00

Rishikeshben meglátogattuk az (egykor híres, ma bezárt és elhagyatott) Ashramot, ahol annak idején a Beatles is járt.

Ugyan az ashram tényleg be van zárva, de amint odaértünk a kapuhoz, egy kis emberke előbújt és mondta hogy welcome meg minden, ötven rúpiáért fejenként nyugodtan körbesétálhatjuk az egész ashramot. Nagyon barátságos kis öreg volt, úgyhogy készítettünk egy fotót együtt, emlékbe.

Igazából ha jobban belegondolok, az öreg olyan öreg volt, hogy akár a Beatles idején is már itt lehetett - ezt elfelejtettem megkérdezni tőle.

Kaptunk az alkalmon, és azon nyomban a baba kezébe nyomtuk a pénz, a kapu kinyílt, és beléphettünk a dzsungelnek kinéző kert féleségbe. Az őr megmutatta az irányt és utunkra eresztett, mi pedig elindultunk felfedezni a rejtélyes Beatles emlékhelyet. Semmi Beatles-re utaló jel nem volt, sőt, egy kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kisértetfilmbe csöppentünk volna, az is megfordult a fejemben, hogy soha többet nem találunk ki ebből a dzsungelből, de aztán elénk tárult az első meditálós házikó, és akkor megnyugodtam, hogy ha más nem akkor az éjszakát itt töltjük és másnap hívunk segítséget.

Ahogy bennem merészkedtünk a rengetegbe egyre több ilyen kis házikót találtunk. A koncepció egyszerű: az alsó szinten alszik az ember, a felső szinten meg meditál, és e két tevékenységen kívül sokminden mást nem lehet csinálni, úgyhogy a célnak tökéletesen megfelelnek a kunyhók.

Amikor egy egy ág reccsent vagy egy bokor megmozdult mindig az jutott eszembe, hogy Indiában itt-ott vannak nem nyilvántartott tigrisek is, és abból ítélve hogy a hely mennyire kihalt és csendes, zöld és sűrű, rögtön eszembe jutott, hogy ha netán szembejönne velünk egy tigris, akkor bajban lennénk. Tigrissel végül nem, de giga-pókkal találkoztunk:

Mélyebbre haladva a kertben találtunk egy sokemeletes házat, amit szintén meditálásra használtak régen. A szobákban aludtak és a tetőn található kunyhókban meditáltak.

A kunyhók felépítése amúgy nagyon érdekes, a lenti szobának két ajtaja van, a kunyhó külső falán pedig van egy létra, ami az emeletre visz. Az emeletre csak kintről lehet felmenni, illetve beereszkedni, és amint az ember leereszkedik a létrán, sötét van és semmi más, annyi hely hogy le lehet ülni, és mehet a meditálás. Ha több időnk lett volna talán ki tudjuk könyörögni hogy ott tölthessünk egy éjszakát és kipróbáljuk milyen az igazi elvonulás, bár lehet hogy a tigris-gondolattól nem tudtam volna a szememet sem lehunyni.

Amikor visszaértünk a bejáratkoz az öreg épp egy diya-t (kis mécses) készített, gondolom valamelyik Isten tiszteletére akarta meggyújtani, már nem volt időnk kivárni vagy kideríteni hogy mi is lesz belőle.

Végül az ashramból kilépve vártak ránk a majmok, és pózoltak a gépeinknek, épp csak hogy nem mosolyogtak:

Buszos kalandok

2009-10-26T21:42:00.000-07:00

A hétvégét egy Rishikesh nevű Gangesz parti városban töltöttem, és az odaút mintha egy Murphy törvényt illusztráló könyv első számú fejezete lett volna.

Először is elértük a buszt, de úgy, hogy előtte sitty-sutty minden cuccomat össze kellett pakoljam és átköltöztessem a földszintre, mert bizonytalan volt hogy ki mikor hova költözik (Hétfőn aztán mindent visszacipeltem a legfelső emeletre, mert lent még ágyak sincsenek, de ez egy másik sztori). A helyi buszokon van egy nagyon érdekes dolog, sok sok szék hátára rá van írva, hogy kinek van fenntartva (nőknek, időseknek, kisgyerekeseknek, vakoknak, stb.). A mi székünk a "freedom fighter - senior citizen" feliratot viselte, és azt hiszem hogy akkor rám inkább a freedom fighter igaz, mindenesetre nem kérdezett rá senki, hogy akkor mi a pálya velem.

A busz természetesen tele volt, minden széken ült valaki. Másfél-két óra zötyögés után a busz megállt a senki földjén, és mondtak valamit hindiül, de az "igen-nem-köszönöm-tíz rúpia" tudásommal nem tudtam pontosan kibogozni, hogy mit akarnak mondani, de abból hogy mindenki felállt, kezdte szedni a cuccait és lenyomulni a buszról (meg igazából az utazás során tapasztalt motor-hangokból) arra következtettünk, hogy valószínüleg elromlott a busz. Amikor leszálltunk áttessékeltek minket egy másik buszra, ami már eleve annyira tele volt, hogy összesen két-három szék volt szabadon.

Felmásztunk, én leültem egy bóbiskoló középkorú fazon mellé, a srácok álldogáltak, a többi ember szintén felnyomult, de úgy, hogy a lépcsőn is csüngtek. Az egyik fickónál aki a lépcsőn állt volt egy baba, mondtam neki hogy ideadhatja, mert veszélyes kisgyerekkel a buszból kilógni.
Félóra utazás után észrevettem hogy van egy másik gyerek, aki nagyobbacska (4-5 éves), és a lépcsőn áll, és a felnőttek összevissza nyomják, úgyhogy mondtam neki, csatlakozzon ő is hozzánk, elfér még egy gyerek az ölemben. A gyerek odajött, úgyhogy a következő másfél órát két indiai gyerkőccel az ölemben utaztam.

Amikor a nagy tömeg leszállt, mondtam az egyik srácnak hogy üljön le a helyemre, és majd én álldogálok egy kicsit, kinyújtóztatom a lábaimat. Amikor a jegyszedő látta hogy állok, akkor mondta hogy üljek le a sofőr mellé a motorháztetőre - úgyhogy az út utolsó másfél óráját a motorháztetőn töltöttem - de legalább jó volt a kilátás.

Az, hogy megérkezés után majdnem egy órát mászkáltunk a vaksötét kisvárosban mire találtunk egy hotelt nyitva, már csak hab a tortán...

Rövidhírek

2009-10-26T03:30:00.000-07:00

Tegnap reggel munkába jövet beültem a riksába, és – mivel sok cuccot kellett cipeljek – a beülés után véletlenül kicsúszott a válltáskám a kezemből és leesett a földre, pont a riksa kereke mellé. Épp hajoltam le érte és közben mondtam a riksasofőrnek hogy ne induljon el, de késő volt, a jármű szépen lassan gurulni kezdett, és öt centiméterről néztem végig ahogy a kerék átgurul a táskám egyik felén. Közben folyamatosan kiabáltam én hogy STOP, STOP de nem nagyon használt, a riksa soförje elindult, és annyi a telefonomnak. Megjavíttatni itt nem lehet, mert nincs meg az eredeti számla (amit tavaly májusban állítottak ki Nagyváradon, milyen meglepő hogy nincs meg...). Úgyhogy most a főnököm régi régi telójával mászkálok.

Ismét leszakadt egy darab az egyik lábujjamról, nem értem mi van, nem is emlékszem mi történt, egyszer csak odanéztem és vérben tocsogtam. Szerencsére már hozzáedződtem az ilyen esetekhez, fájdalommentesen operálom magam az utcán, veszek egy palackozott vizet, sitty-sutty lemosom a sebet, szárítás, tapasz, ha szükséges akkor egy kis darabot lecsippentek a bőrből, körömből, szóval kis-orvosi diplomát is kaphatnék lassan.

Fürödtem a Gangeszben! Októberben? Igen, ugyanis itt napközben Júliusi idő van, és csak éjszaka van Októberi idő. No de a lényeg mégiscsak az, hogy megmártóztam a Szent Folyóban, ruhástól (természetesen), ezzel is közelebb kerülve az indiai kultúrához.

Az időjárás tűrhető lett Chandogarhban, napközben meleg van ugyan, de éjjel kellemesen hűvös az idő. Éljen az ősz!

A házban ahol lakunk volt egy kis balhé, ezért most se gáz, se internet. És még csak félig költöztem vissza, az emeletet már elhagytam, de a szobatársnőm fiúja a szobánkban alszik (ez az utolsó hete Indiában, jövő héten lelép), ezért aztán összevissza lakom. Reggelente két-három helyiségből próbálom összevakarni a cuccaimat.

Felkerült a blog az egologóra. Nem tudom hogy, de örülök neki :-)

Szári vásárlás

2009-10-20T19:03:00.000-07:00

Gwalior - elvileg - híres a szárikról, vagy legalábbis a főnököm szerint "itt nagyon tuti szárikat lehet kapni, nagyon tuti áron, nagyon tuti színben és nagyon tuti minden", ezért aztán az egyik este elmentünk beszerezni egy példányt abból, amit valószínüleg otthon olyan gyakran fogok felvenni, mint az ember az esküvői ruháját - kivéve ha van valaki, aki vállalkozik arra, hogy eljön velem ide-oda miközben én a viseletben feszítek.

Na de visszatérve a szárivásárlásra, egyik este elmentünk az Anyagbirodalom Urához, aki érkezésünket lelkes kézfogással és fejingatással viszonozta, majd felinvitált az emeletre, leültetett a Birodalom közepébe, és kezdetét vette az a végeérhetetlennek tűnő folyamat, amikor én mondok egy színt és ők hatvan szárit elém dobnak hogy akkor válasszak, ezt nézzem, azt is nézzem meg, még ezt is fogjam meg és arra is vessek egy pillantást.

Magát a folyamatot nem írom le részletesen, elég repetitív volt a dolog, én meglehetősen oszcilláltam az opciók között, "jaj ennek milyen szép a mintája" "ó ez a szín gyönyörű" "wow hogy ez milyen finom tapintású" és társai.

Ahogy gyűltek előttem kupacban a szárik, úgy gyűltek körénk a fickócskák, mind ott dolgozott, pontosan nem tudom ki mit csinált, mindenesetre némán nézték vívódásom hogy akkor hát én immár mit válasszak, szerintem azt hitték hogy soha nem fogok tudni dönteni, és másnap reggel is ott leszünk mindannyian, én válogatok tovább, ők pedig kifogynak a szárikból és kezdjük majd előröl.

Az egyik kedvencem a halványkék mintás volt, de sajnos amikor magamra öltöttem akkor nagyon hasonlítottam egy hatalmas gombóc szilvás fagyira, ezért aztán jobbnak láttam tovább keresgélni. Igaz, újra és újra visszatértem ehhez a darabhoz, de a végén még sem került bele a top háromba.

Soha nem szerettem a sárgát igazán, de száriban valahogy ez a példány nagyon megfogott, és bár ő sem került be a top háromba, annyiszor magamhoz próbáltam, hogy egy fotót ez is megérdemelt:

Az egyik nagyon esélyes az alábbi fekete-krém kombó volt, de sajnos ő sem jutott túl az utolsó akadályon, ő csak a harmadik lett a top három listán:

No és végül az lett a döntés, hogy a top háromból kiválasztottam egyet amit megveszek racionális érvekkel alátámasztva (Indiában éltem néhány hónapot, ezért egy szári mindenképpen kell emléknek), és egyet, amit szerelemből veszek meg (olyan szép a színe, szép az anyaga, szép a mintája). És akkor a top három két nyertes példánya:

A szárivásárlás befejeződött (mindenki nagy örömére), az üzletet nyélbe ütöttük, és a Birodalom Ura letessékelt minket a férfirészlegre, ami kicsivel szegényesebb, a piac nyílt részén van, és hasonló módszerrel a főnököm elé dobigált mindenféle anyagokat, amiből inget fabrikáljon neki. Ez a folyamat jelentősen gyorsabban lezajlott, jöttek az anyagok, én bólintottam vagy ingattam a fejem, a főnök gyorsan kiválasztott négyet, fizetett, és már kint is voltunk az anyagrengetegből.

Férfi ingek anyagainak a legpopulárisabb színei, a rózsaszíntől a pirosig, kockástól a csíkosig, fényestől a még fényesebbig:

A Birodalom Ura, avagy szárik és ingek nagymestere:

Henna realoaded

2009-10-20T18:57:00.000-07:00

Bele vagyok szeretve a hennába, ezért nemrég a második kézfestést is megejtettem. Ezúttal a minta más, de a fickók ugyanolyan lenyűgözően gyorsan dolgoznak. A tetkót Agra egyik piacán szereztem, és mire kész lett (3 perc) egy kisebb auditor csapalt gyűlt körénk, nagy hozzáértéssel nézték a készülő művet, miközben maga a Művész a kis tubusból serényen nyomkodta ki a zöldes-barnás pépet.

A két auditor csávó egyébként más szerepeket is betölt a bizniszben, például ők a kasszások, a marketinges és PR munkatársak, valamint a tolmácsok is, mert a Művész nem nagyon beszéli az angolt.

Az időzítés nem volt az igazi, mert a tetkó után mentünk ebédelni, amit fél kézzel csináltam végig, beleértve a vécézést, kézmosást, és magát a táplálkozási műveletet egyaránt. Majd a Taj Mahal felé vettük utunkat, ahol szintén akadályokba ütköztem, úgy mint fényképezőgéppel egy kézzel zúmolni (ezt hogy modnják magyarul?), a beállításokat elrendezni, satöbbi. De szerencsére másfél óra alatt megszáradt és darabokban lepotyogott a henna, és a helyén maradt a szépséges eredmény, ez:

A kézre vagy testre festett henna egyébként sokmindent jelöl, mondjuk a magamfajta turistáknál csak annyit, hogy "jé de cuccos, nekem is kell", de a helyi lányok például esküvű napján nem csak a kezüket, hanem a lábukat, a karjukat, gyakran a testük más helyeit is befestetik. Egyéb fesztiválok és ünnepségek előtt is gyakran megfestetik a kezüket, lábukat, és egyébként azért pont ezeket, mert itt a bőr sok keratint tartalmaz, és a minta színe besötétül.

Egyébként a henna tetoválás nem a helyes kifejezés, mert valójában nem tetoválás, csak festés. Az igazi neve a cuccnak Mehndi, csak ezt nehezebb kommunikálni.

Dusherra után találkoztam néhány fiatal asszonnyal, akiknek nagyon szép Mehndijük volt, ezért meg is örökítettem őket, hátha majd otthon valaki vállalkozik hogy modellem legyen és valami hasonlót produkáljak a kezére:

A költözés

2009-10-19T21:36:00.000-07:00

Tegnap reggel kaptam egy sms-t a gyakornoki házakat (nagyon nagyon gyengén) menedzselő fickótól, és annyi állt az üzenetben, hogy "A ház tulajdonosa esküvőt tart a házban, el kell költözzetek pár napra".

Elsőre viccnek hittem, de nem nem, a háziúr tényleg egy esküvőt rendez a házban, csak elfelejtett róla szólni. Illetve szólt ő a lakások menedzserének, de ő meg elfelejtett szólni nekünk.

Így hát Hétfőn délelőtt úgy nézett ki, költözni kell nincs más megoldás. Persze ez azonnal kiverte a biztosítékot minden gyakornoknál, és elkezdődött egy egész napos huzavona, sms-ek, e-mailek, Facebook, telefonálgatások, kiabálás, mutogatás, és a végén abban egyeztünk meg, hogy este fél 7kor megbeszélés a házban hogy akkor kitaláljunk valamit. Nem volt honann tudjuk, hogy este fél hétre már a fél esküvői menüt megfőzik az udvarunkban, de ne ugrodjunk ennyire előre.

Két lány otthon volt egész nap, dél körül megérkezett a landlord meg néhány hindi társa, hogy akkor ők most kezdnek pakolni. Volt egy kis vita, de mivel a csajok csak angolul beszélnek, a fickók meg csak hindiül, eredménye nem sok volt. Igazából a hindi csávók bármit mondhattak, ez már soha nem fog kiderülni, a lényeg az, hogy a csajok ijedtükben odaadták nekik a ház kulcsát, és a pokol elszabadult.

5kor elmentem a munkahelyemről hogy lássuk mi lesz, és amikor hazaértem akkor az udvar már félig be volt rendezve konyhának, és egy törpe méretű emberke egy hatalmas üstben kavargatott valamit, komolyan olyan volt mint a mesebeli kis szakácsok. Mindenki nagyon ideg volt, hívogattuk az AIESEC elnökét, aki néhány társával meg is érkezett fél 8 körül, hogy na akkor most rendet rakunk. Közben a landlord is megjelent, és kezdtek szállingózni a vendégek, de nem nagyon engedtük be őket a házba, illetve kopogás meg minden nélkül kezdtek özönleni a házba, mi meg rákérdeztünk hogy kit keresnek, ezen aztán megszeppentek.

Innen már nem tudom pontosan hogyan zajlottak az események, mindenesetre a következő jelentős momentum az volt, hogy a ház előtt egy nagy csoport gyűlt össze, vendégek, gyakornokok, AIESECesek, és egy hatalmas zűrzavar lett hogy akkor ki mit akar, ki hova költözzön (emeletre és melegebb éghajlatra egyaránt), a landlord rendkívül ideges volt, meg mi is rendkívül idegesek voltunk, kishíján verekedés lett a dologból. Az egyik csávó azt mondta, hogy "why is he so fucking angry?", amire aztán a landlord unokaöccsei azonnal ugrottak, hogy a gyakornok milyen tiszteletlen, és hogy akkor biza most megmutatják milyen az indiai becsület. Hálistennek végül nem került sor agyabugyálásra, hosszas egyezkedés, egy rendkívül kellemetlen másfél óra után végülis felköltöztünk a ház harmadik emeletére, ahol - mint kiderült - három nagyon cuccos szoba van, úgyhogy most négy napig ott fogunk dekkolni.

Néhányan lent maradtak a földszinten mert két szoba zárható, és ők ott húzzák meg magukat amíg az esküvő lejár, mi meg élvezzük a tetőt és a kicsit lazább életmódot - tudniillik most csak öten vagyunk három szobában, és történetesen nekem van külön szobám!

Hát így történt hogy két hónap alatt harmadjára is költöztünk egyet :-)

Taj Mahal

2009-10-19T04:18:00.001-07:00

Vonatozás

2009-10-19T04:05:00.000-07:00

Vonatozni Indiában külön fejezetet jelent az életemben. Először is az állomáson napközben csak néhányan szundikálnak a földön, de éjjel lépni alig lehet a sok embertől.

Útközben Gwalior felé Ambalában kellett átszálljunk buszról vonatra, és mivel nagyon éhesek voltunk, bementünk egy falatozóba, ami fényévekkel higiénikusabb annál a kajánál amit a vonaton lehet kapni (az utazás végén erre is sor került...), de még így is olyan volt hogy az asztalt le kellett töröljem mielőtt rákönyököltem.

A kaja 22 rúpia volt (nagyjából 150 forint) és ketten jól laktunk belőle. És nem lett tőle semmiféle hasmenésroham vagy ilyesmi, ezért büszke vagyok magamra. Igazából az egyik legfinomabb étel volt az egész kiránduláson, bár amikor megtudtam hogy csak 22 rúpia lesz, akkor kicsit begazoltam hogy vajon milyen alapanyagokból készül.

A falatozó konyhája és fron offica szinte egybe volt építve, de így legalább elég magas szintű volt a transzparencia, és pontosan láttuk, hogy az az ember aki a pénzt kezeli mindenféle kézmosás és hezitálás nélkül a csapatinkat is megfogja.

A vonatsínek mellett az állomáson általában ácsorog egy-két improvizált ételbolt, és valami levélből hajtogatott tányéron szolgálják fel a reggeli-ebéd-vacsorát az utazóközönségnek, akik közül rengetegen esznek is a gőzölgő, furcsa finomságokból.

Maga a vonat tűrhető volt, nem tudtam mire számítsak, de a filmek alapján úgy gondoltam, hogy sokkal rázósabb lesz mint minden eddigi utam. Hát, az odafelé út nagyon simán ment, visszafelé voltak csak kalandok. Odafelé foglalt helyünk volt, így aludni és feküdni is lehetett, de visszafelé nem is egy vonattal jöttünk, hanem hárommal, és azokon semmiféle foglalt hely nem volt.

Az indiai sleeper vonatonok minden foglalt hely egy ilyen ágy szerű helyet jelent, a mi oldalunkon kettő volt egymás fölött, de a mellettünk levő soron három volt egymás fölött, az egy kicsit ijesztő volt. Amíg világos volt lent ültem és néztem ki az ablakon, de utána a fenti részen aludtam. Szinte kényelmesnek mondható székek voltak, párnázott, kicsit koszos (nem nagyon koszos), szóval kibírható.

A visszafelé úton Gwalior-Agra-Delhi-Chandigarh útvonalon jöttünk, és a legtöbb helyen nem volt hely állni sem nagyon, nemhogy ülni, és az egész vonaton én voltam az egyetlen európai. Mondjuk ennek köszönhetően kaptam helyet ahová leülhettem, és így egy csomagtartó szerű rácson kuporogtam két három indiai bácsikával.

Régen azt hittem, a Nagyvárad-Kolozsvár személyvonaton nem nagyon lehet túltenni, de India ismét rácáfolt a dolgokra :-)

Gwaliori gurdwara

2009-10-19T03:42:00.000-07:00

A gurdwara szót tulajdonképpen gurudwarának ejtik, mert a jelentése ajtónyílás a guruhoz, vagy ajtó a guru felé, és a szíkh vallás követőinek a temploma. Egy csomó ilyen templomban jártam mióta itt élek, többek között a Golden Temple is ilyen volt, és Gwaliorban is ellátogattam egybe.

A Gwaliori azért volt különleges, mert hajnalban mentünk el, épp kelt fel a nap, nem voltak még emberek, nagyon szépek voltak a fények, az egész templomnak és templomkertnek nagyon különleges hangulata volt.

A gurut mint tanárt, vallási vezetőt értelmezik, és a gurdwara az ő otthona. Akármilyen vallás követőit nagyon szívesen látják a szíkh templomokban, de az etikettet mindenkinek követni kell: a cipőt le kell venni, a fejet le kell takarni, és a kezet meg kell mosni mielőtt az ember belép a templomba. Szintén tilos alkohol hatása alatt belépni a templomba, vagy alkoholt vagy cigarettát bevinni, viszont pénz lehet az embernél, és ima után lehet adakozni a gurdwara fenntartásáért.
A nagyobb gurdwarákban ingyen ételt adnak bárkinek aki éhes, de tényleg, akármilyen bőrszínű vagy vallású embernek.

Sokat gondolkodtam, hogy miből tartják fenn ezeket a templomokat, és megtudtam hogy egyrészt a látogatók adományaiból (még a nagyon szegények is adnak pénzt), másrészt a gazdak szíkh emberek tetemes adományaiból.

A nagyobb gurdwarák udvarában mindig van egy medence, benne víz amibe a hithű szíkhek belemosakodnak, ezáltal megtisztulnak. A férfiak bugyiban vagy kendőbe tekerve mosdanak, a nőknek viszont van egy külön - általában fából - elkerített rész ahol merítkezhetnek.

Mini-gurdwara:

Biciklik

2009-10-18T20:53:00.000-07:00

Indiában rengeteg a retró bicikli, illetve nekünk retrónak tűnik, itt ez az aktuális módi.

Erről jutott eszembe, hogy itt tulajdonképpen a legtöbb dolog retrónak tűnik, az épületek nagy része (nem a magánházak) úgy néznek ki, mintha 1990-ben lennénk :-)

Bábel

2009-10-16T01:03:00.000-07:00

Néha úgy érzem magam, mintha legalábbis Bábel tornyán másznék felfelé, és alig értjük egymást az emberekkel...

Először is, errefelé az emberek annyira segítőkészek, hogy ha kérdezek valamit akkor mindenképpen akarnak válaszolni. Akkor is, ha tulajdonképpen gőzük sincs hogy merre van amit keresek, sőt, akkor is, ha nem is értik pontosan amit kérdezek. Emiatt aztán előfordul az, hogy megállítok egy járókelőt, és megkérdem hogy "Erre van a kilences szektor?" (mutatok balra), és a válasz az, hogy igen. Majd megállítok egy másik járókelőt, és ugyanarra a kérdésre másik irányba mutatva ugyanaz a válasz. Ennél egy fokkal még jobb az, amikor megállítok egy járókelőt, megkérdezem hogy jobbra kell-e fordulni a piac felé, és ő biztosít arról, hogy igen. Majd ugyanazt (!) az embert megkérdezem, hogy a piac felé balra kell-e fordulni, és ugyanaz az ember magabiztosan közli, hogy igen igen.

A csúcs pedig az, amikor megkérdezem, hogy jobbra vagy balra kell fordulni, és a válasz egy magabiztos igen: végülis igaza van az illetőnek, mert valószínüleg vagy jobbra, vagy balra kell fordulni...

De ez nem az egyetlen eset, az is sokszor előfordul, hogy kérdezek valami olyasmit, mint például "Mikor végeztél az egyetemen?" és a válasz az, hogy "Egy fiú és egy lány", vagy hogy megkérdezem hogy "Szoktál sportolni?" a válasz az, hogy "Igen", majd a társalgás folytatásaképpen érdeklődöm, hogy mit szokott sportolni, és a válasz az, hogy "Ó, nem nagyon szoktam sportolni". Ilyenkor egyrészt mérges leszek (végülis ok nélkül...), vagy elkezdek nevetni, ez utóbbit viszont általában magyarázni kell, ami újabb félreértésekhez vezet(het).

Réka és az idegenek

2009-10-14T04:54:00.000-07:00

Azért töltök fel ennyi fotót vadidegenekkel, mert hanem nem lenne hihető a sztorim.

Éppen a Taj Mahal felé sétálgattunk, már a kapun belül, de még messze magától az épülettől. Megálltunk fotót készíteni egy tipikus fotózkodós helyen, a főnököm kattintgatott a gépemmel, amikor két fickó odament hozzá, és megkérdezték, hogy készíthetnek-e velem egy fotót. Mire a főnököm azt mondta nekik, hogy profi vagyok és nem dolgozom ingyen, ráadásul elfoglalt vagyok éppen, ezért nem tudunk fotót készíteni. Persze én ezt csak jóval később tudtam meg, mert hindiül cseverésztek. Amikor megtudtam kissé mérges lettem, de aztán összefutottunk a csávókkal mégegyszer, és mintegy helyrehozandó az univerzummal a dolgot, azt mondtam nekik, hogy most ingyen is készíthetünk egy képet. Készítettünk is képet, és ekkor elindult a lavina.

A nap folyamán legalább negyven fotót készítettem vadidegenekkel, de nem azért mert azt hitték profi vagyok, hiszen nem volt honnan tudják ugye, hanem egyszerűen azért, mert európainak nézek ki. Igaz más európaiak is voltak, de őket is gondolom fotózták ezerrel, csak nem volt időm figyelni, mert vagy engem fotóztak, vagy én fotóztam a Taj Mahalt.

Úgyhogy akkor következzen egy rövid válogatás a nap terméséből, így lettem sztár egy napra, avagy Réka és az idegenek:

Gwalior campus

2009-10-14T04:44:00.000-07:00

A múlt heti kirándulás első pár napját a campuson töltöttük, ahol a főnököm egyetemista volt, mert neki vizsgái voltak. A napok többségét a könyvtárban töltöttem és tanultam a decemberi vizsgára (rámfért...), de azért volt időm a campuson körülnézni és netwörkingelni is.

A campus egy nagy területen fekszik, és mivel egy sport egyetemről van szó, rengeteg sportpálya volt. Az épületek a kilencvenes évek Romániáját idézik, de ez szinte egész Indiára jellemző, úgyhogy nem térnék rá ki részletesen.

Az indiai kultúra egyik legszigorúbb szabály-gyűjteménye a fiú-lány kapcsolatokra vonatkozik, többek között olyasmire gondolok, hogy fiúk és lányok külön aludjanak, de nem csak külön szobábanm hanem külön épületben. Emiatt én két másik lánnyal laktam egy szobában, nagyon aranyosak voltak velem.

Tulajdonképpen mindenki nagyon kedves volt velem, én voltam az egyetlen turista a campuson, kvázi az egyetlen turista az egész városban, úgyhogy bámulásból is kijutott.

A campuson a kantinban adtak enni, és isteni finom fogásokat ettünk, pedig elég lepukkant maga a kantin. A kedvencem az alábbi thali, hallal, spenóttal és csipős szósszal - gondolom ez mindenki másnak unalmasan hangzik, de számomra nagyon kellemes kulináris élményeket okoznak az ételek, ezért rengeteget beszélek róluk.

Renu és én - szinte első perctől kezdve testvérként kezelt, a szobájukban aludtam, együtt ettem velük, és amíg ők a vizsgájukra készültek én is tanultam.

Az egyetemi kantinban reggel-délben-este meleg étel van (!), és naponta kétszer lehet teázni. A reggeli mellé legtöbbször banánt, tejet, lekvárt is adtak, a vacsora mellé pedig desszertet. A felszolgáló-mosogató fiú nagyon kedves volt, semmiféle közös nyelven nem beszéltünk, de amikor megjelentem mindig kedvesen mosolygott és adott valamit enni.

A főnök, Renu és Renu öccse:

Bónuszként egy riksás-fiús kép Gwaliorból:

Agra

2009-10-13T12:46:00.000-07:00

Az Agrában tett kis kirándulás nagyon kellemes volt, egyrészt mert ugye ott van a Taj Mahal, másrészt pedig azért, mert maga a város nincs elturistásodva és sok betekintést nyertem a helyiek életébe (plusz lett egy új henna festés a kezemre, de erről később).

Maga a város semmiféle rendezettségre nem utal, összevissza és átláthatatlan utcák, kis sikátorok, rengetek kocsi, riksa, tehén, busz, és sok sok ember.

A vár nagyon impozáns, nagyon szép, természetesen ennek megfelelően sok turista látogat el oda is. Lássuk miről is van itt szó tulajdonképpen, képekben.

A csipkézett (?) minta a boltíveken nagyon sok helyen jelen van, kb. száz ilyen fotót készítettem mert nagyon tetszik:

A várban az épületek nagy része valamilyen mintázattal van díszítve, mint például ez:

A vár belső részében sok különálló épület, udvar, kertecske van, ahol jókat lehet csatangolni:

Amerre a nyilak mutatnak, arra megyek tovább:

Ez a fajta virágmotívum nagyon sok épületen visszaköszön Delhiben is, Agrában is (mármint vallásos épületeken, templomokon):

Ezt a képet amikor megláttam az jutott eszembe, hogy milyen szomorú lehet, amikor valakinek az életéből sok sok betű hiányzik:

Templomocska az agrai vár belsejében és egy csapat iskolásfiú, akikkel aztán közös csoportképet is készítettem. Mint utóbb kiderült, osztálykiránduláson vannak, és minden évben eljönnek megnézni a Taj Mahalt:

Agrai vár - egy tipikus fényképezkedős hely:

Nem tudtam megjegyezni a nevét, de az ő szobra őrzi a vár bejáratát:

Rövid időre beálltam riksa sofőrnek, azt hiszem feküdne nekem ez a meló:

Mindörökké tehén:

Hercegnő-riksa - az egyetlen ilyen színes, csillivilli riksa amit láttam eddig egész Indiában:

A bicó-riksa aki lazán veszi az életet:

Az utcai fodrászat egy nagyon gyakori biznisz errefelé, kis befektetés, egy szék, egy tükör és néhány olló meg fésű; nincsenek víz és egyéb költségek, és 5-10 rúpiáért az ember jó kis sérót vágathat magának:

Az utcakaja egy külön fejezet, megszámlálhatatlanul sok ilyen árus van, és rengeteg olajban sütügetés:

Az agrai vár fő épülete:

Annak ellenére, hogy Agra ugye a világ egyik csodájának ad otthont, nem európaiasodott (amerikaiasodott, nyugatiasodott) el egyáltalán, sőt, ugyanolyan kaotikus maradt, mint száz évvel ezelőtt. A vonat állomás kicsit lepukkant, a vendéglők nem puccosak, a piac zajos és szintén kicsit kaotikus, úgyhogy ha valaki kiváncsi India másik arcára, vesse bele magát Agra felfedezésébe, és olyasmikre bukkanhat, amire nem is számít...

Kulináris összefoglaló

2009-10-13T11:11:00.000-07:00

Múlt héten szinte végig utazni voltam, mert a főnököma PhD diplomájához kellett vizsgázzon az egyetemén, én pedig mentem vele világot látni, mert ha ő nincs itt akkor nehéz a munkát egyedül csináljam, olyan banális technikai okok miatt mint az, hogy nem beszélek hindiül.

Lényeg a lényeg, nagyon sokat utazgattam, voltam Gwaliorban, Agrában és egyúttal megnéztem a Taj Mahalt is - lélegzetelállító. Az utazás egyik fontos eleme az evés volt, tudniillik végigpróbáltam egy csomó új és érdekes (és nyilván csípős) kaját, és mielőtt a Taj Mahalról kezdenék áradozni ezekre feltétlenül ki kell térjek!

A tipikus konyhafelszerelés sok sok bádogedényből áll össze:

Az egyik ilyen kaja egy édesség, ami olyan édes, hogy egy darabnál többet nem tudok enni belőle, a színe pedig olyan furcsa, hogy még egy darabot sem szivesen eszem belőle. Nem sikerült kiderítsem mitől ilyen a színe, mindenesetre egyet lenyomtam belőle, az íze finom volt, kicsit hasonlít a fánkra, csak sokkal olajosabb és nagyságrendekkel édesebb:

A képen látható úriember éppen a reggeli fogást készíti el, a mennyiségből ítélve fél éves tartalékot gyárt le előre, mindenesetre maga az étel számomra érthetetlen módon készül. Először megfőzik a krumplit, majd ledarálják apró darabokra, majd az apró darabokat olajban kisütik, egy nagy szűrővel leszűrik, és icipici adagokban tálalják:

Valamivel emberesebb adagot adnak az étteremben, a sok kis tálinkóban különféle darabos szószok vannak, amiket a csapatival kell felmártogatni, az ízek kombinációja mennyei, nyilván minden csíp egy kicsit, de egy idő után lezsibbad az ember szája és a csípősség nem érződik annyira, az ízek viszont igen. Az étel neve Thali, és nagyjából fedi is a jelentést: egy tál, vagyis egy tál étel, vagy inkább kaja sok kis táli-nkóban felszolgálva:

Végül a nap csúcspontja a reggeli volt, nagy nehezen beazonosítottam hogy mi van a tányéron, de a fejemben valahogy nem fér össze a sok összetevő: paradicsom, petrezselyem, mogyoró, krumpli darabok, csipsz, nyerz zöldborsó (ebben nem vagyok biztos, de az összképből erre tippelek) és mindez megfűszerezve. Mivel a városban én voltam az egyetlen turista (a bámulásokból ítélve), ezért a vendéglőben nagyon megbámultak amikor leültünk, sőt, a főnök haverjai is csatlakoztak hozzánk, ígynem maradt más választásom mint udvariasan bekanalazni a reggelit, mosolyogni hozzá, és reménykedni hogy fennakadás nélkül átmegy majd az emésztő rendszeremen:

A kedvenc fotóm a legutóbbi utazásról

2009-10-12T11:23:00.000-07:00

Épp sorban álltam a Taj Mahal előtt, amikor megláttam ezt a pici babát az anyukája vállán, gyorsan lefotóztam mert az ekkora gyerekek általában 15 másodpercig bírják egy helyben, és végülis ez a fotó lett a kedvencem.

Úgyhogy ennyit ízelítőül, sztorik és képek következnek ezután.

Rohtang Pass

2009-10-04T21:17:00.000-07:00

Az egyik legszebb hegy ahol valaha jártam, és egyben a legmagasabb pont ahol (eddig) jártam. A túrát megelőző nap egy tibeti helyen ebédeltünk, én egy kislavór méretű hagyományos tibeti levest nyomtam be, aminek a tetején egy nagy tükör-tojás féleség volt, ettől aztán teljesen kiborult a gyomrom (szó szerint) és még aznap este sugárban kihánytam a levest tojásostól kanalastól. Ezzel megalapoztam a másnapi túra hangulatát, legalábbis saját magamnak.

Reggel 6kor jött értünk a taxi a hotelbe, nagyon álmosan bemásztam, majd egy órán át csak szuszogtam és imádkoztam hogy ne kelljen megállni hányni, mert olyan utakon mentünk, hogy féltem hogy ha egyszer megállunk, akkor többet nem fogunk tudni elindulni, vagy meg kell toljuk a kocsit, vagy valami hasonló McGuyver stílusú trükköt kell majd bevetni. De nem, az első óra átvészelése után kevésbé szédültem, a hányinger alábbhagyott, úgyhogy felcsillant a remény hogy mégis megmaradok.

Mit tudtam én még akkor hogy mi vár rám az út további szakaszán (gyenge gyomrúaknak spoiler: végül nem került sor több hányásra). Azt hiszem az útviszonyokat hosszasan nem ecsetelném, kicsit olyan volt mint Adony és Keserű között a földút, csak ez 2-3 ezer méter magasan, és szembejövő kamionokkal megtarkítva. Mit mondjak még, ötven kilométer volt a távolság, és majdnem három órába telt az út.

Se védőkorlát, se sávok:

De a látvány minden rázkódást és zúzódást megért, lélegzetelállítóan szép volt a táj. Részben az előző napi tojásos kalandoknak, részben pedig a nagyon magas levegőnek köszönhetően az autó elhagyása után kicsit tántorogva vágtam neki a domboldalnak, és nagyon furcsa volt, de rengetegszer meg kellett álljak levegőt venni, szabályosan éreztem hogy ritka a levegő és hogy fulladozom.

No de mégegyszer elmondanám, hogy a látvány mindenért kárpótolt!

Útközben felfelé megálltunk egy pici kajálda féleségben, valami falufélében, a színek már itt lenyűgöztek! A ima zászlók itt is nagyon sok helyen ki voltak függesztve, és a hegyek olyan magasnak tűntek, az ég olyan közelinek, hogy az ember mágikusnak látja a zászlók táncát a szélben, és tényleg elhiszi, hogy az imák és az álmok ezeken keresztül eljutnak az univerzumba.

A hegy tetején még megültem egy öszvért (lónak tűnik, de nem az), barátságot kötöttem a helyi lovasemberekkel, benyomtam egy sült kukoricát az útszéléről, majd lefelé vettük utunkat. Útközben dugóba keveredtünk 3000 méter magasan, ezért a hazafele út ugyanolyan hosszú volt, mint az odafele út.

Az öszvér:

A kukoricás fiú:

A dugóban való ücsörgést senki nem bírja jól, ezért volt aki inkább kiült az útszélére és a fényképezőgépemnek pózolt:

Elmerülve a beszélgetésben:

Kamionok a hegyekben:

Az első képen az út meglepően jó, mert épp újonnan építették, gyakrolatilag folyamatosan zajlik az útépítés, de lassan halad, és ezért kevés a látszatja.

Az autó ami felvitt minket a hegyekbe - voltak pillanatok amikor azt hittem, hogy darabokra fog csattani és a legértékesebb darabjait a hátizsákunkban visszük haza!

Kislányok a templom előtt

2009-10-03T04:22:00.000-07:00

Amikor Manaliban voltunk, elmentünk egy hindu templomhoz, amit egy pici erdőben építettek fel (gondolom jó régen), fából. Az ajtaja olyan kicsi volt, hogy a magam 163 centijével szinte kétrét kellett hajoljak hogy beférjek.

A kislányok nagyon néztek minket, de nem mertek megszólítani sem, mosolyogni sem. Egy kis tétova ácsorgás után közelebb mentem hozzájuk, és leültem közéjük, amit először nem tudtak mire vélni, de aztán feloldódtak, kérdezgették a nevemet, megfogták a kezem, fotózkodtak velem, és mosolyogtak nekem ha én fotóztam őket. Alapvetően nagyon kis cukik voltak, és amikor eljöttünk akkor a kezemet simogatták, integettek, puszit küldtek.

Mini macsó

2009-10-03T04:19:00.000-07:00

Amikor valakin már 12 éves kora előtt látszik a tehetség :-)

Johnsons Cafe

2009-10-03T04:13:00.000-07:00

Manaliban van egy nagyon cuki kávéház, a Johnson's Cafe. Mivel nemrég voltunk Manaliban kirándulni, gondoltuk beülünk egy finom vacsorára, a hal igazán kedvelt és híres (és drága) étel a környéken, és ennek a kávéháznak a halételjei még a Lonely Planet könyvekben is benne vannak, hát akkor gondoltunk tényleg feltétlenül ki kell próbálni.

Maga a hely nagyon kellemes (nagyon nem Indiai) kicsit hippis és kicsit sznob egyszerre, az árak messze nem a földön járnak, de a hal tényleg finom volt. Ami nagyon megfogott az a kompozíció, ahogy az ételt elhelyezték a tányéron, itt Indiában ez szinte az első olyan hely, ahol valóban nagyon igényesen volt tálalva.

Az egész David ötlete volt, ő ilyen terv-bolond, még Chandigarhban jó előre informálódott a dologról, majd addig mondogatta a kiránduláson, amíg tényleg elmentünk ebbe a vendéglőbe. Csak egy apró insight, David és én teljesen ellentétesen gondolkodunk majd mindenről a világon, és ott van harmadiknak a főnököm, aki egy harmadik ágon van gondolkodás szempontjából, így aztán igazi jó kis csapatot alkottunk mi hárman.

És végül a vidám halas szalvéta:

Kullu es Dusshera

2009-10-03T02:54:00.000-07:00

A Szeptember-Október hónap Indiában a fesztiválok ideje, amikor a hinduk tíz napig ünnepelnek, böjtölnek, ceremóniákkal és rituálékkal, annak a megünneplésére, hogy Rama Isten győzedelmeskedett Ravana démon fölött. A Dusshera annak az ünneplése is, hogy Durga Istennő legyőzte a Mahishasura nevű gonoszt, ezért az egész ünneplés tulajdonképpen a jó győzelme a rossz fölött.

Van egy kis városka, Kullu, ahol nagy hagyománya van a Dusshera ünneplésének, ezért elmentünk megnézni hogy miről is van szó tulajdonképpen. Fotóriport alant.

A szent állat az szent állat: tehén a tömegben

Mi egy ház tetjéről néztük végig a felvonulást, iszonyú tömeg volt, és sokat Isteneket cipeltek a vállukon, például az esernyő kinézetű cucc alatt egy Isten ücsörög:

Ezt nevezem tömegnek:

Az Isteneket és az ünnepeket a katonák is egyformán tisztelik és ünneplik, ezért aztán nagyon sok katona felvonulás volt:

Érdekes módon a vattacukor mindig nagyon pink (még nem próbáltam, de fogom!):

A felvonulás nagyon zajos és hangos (mint minden itt Indiában), ezért rengeteg zenekar meg hangszeres muksó volt:

Vonulnak az Istenek; két csávó a vállán tartja, az oldalsó kettő pedig egyik oldalról a másikra billegeti. Először azt hittem részegek, de aztán a főnököm azt mondta, hogy ez a billegetés azt jelzi, hogy táncolnak az Istenek. Mondjuk szerintem attól még lehet hogy valamit felhajtottak a csávók mielőtt beálltak hordárnak...

Az egész ünnepség nagyon békés volt, nem csoda, hiszen rengeteg rendőr volt mindenhol:

Az Istenek vonulására mindenki nagyon kiváncsi volt:

Tényleg mindenki látni akarta a felvonulást, ezért mindenhonnan emberek kukucskáltak, nyomakodtak, gyúródtak:

A koldulás mint életforma

2009-10-02T21:13:00.000-07:00

Hát ez meglehetősen aktuális téma errefelé, sehol annyi koldust még nem láttam mint Kolozsváron és Indiában.

A gyerekek különösen korán rákapnak a dologra, némelyek azért mert kényszerítik őket, némelyek azért mert nincs jobb ötletük, némelyek viszont iparként űzik a kiteszem-a-kezem-a-gazdag-turistáknak dolgot.

Félreértés ne essen, szakad meg a szívem amikor pici, sovány gyerkőcöket látok egy-két rúpiáért kunyerálni, pláne ha szemmel láthatóan éhesek és fáradtak, de nagyon sokat foglalkoztam a témával itt, és a dolog nem egyszerű. Olyan gyerekek is vannak, akik a koldulást választják az iskola helyett (ami ingyen van), és ha sok turista ad nekik, akkor megélnek belőle, és ha megélnek belőle, akkor egész biztosan nem látják be, hogy miért lenne fontos tanulni. Felnőttkorukra pedig koldusok maradnak, vagy beállnak riksa-sofőrnek, és tíz-húsz rúpiáért kövér középosztálybeli embereket furikáznak kemény fizikai munkával.

Mit lehetne tenni? Hát a koldusgyerekek esetén mindenképpen az oktatás lenne a megoldás, hogy legalább esélyük legyen egy jobb (vagy legalább valamilyen) állást szerezni. A fiatal felnőttek esetén szintén az oktatás lenne a megoldás, párosítva egy üzleti vagy valamilyen szakmai képzéssel. Biztos vagyok benne hogy vannak alapítványok akik a kis vállalkozókat segítik elindulni a pályán, és Indiában jól működnek a kis vállalkozások.

A kis koldusgyerek a fotón nagyon tipikus eset, a tekintete kifejező, ahogy tartja a kis kezét kéregetni, ahogy az ember szemébe néz, nincs az kőszív ami ne esne meg rajta. Kis tapasztalat és megfigyelés kell ahhoz hogy az ember észrevegye, kicsit álszent a gyerek. A ruhája jó minőségű és viszonylag tiszta, szóval nem az éhenhalás széléről kunyerál. Ez az a gyerek tipus, akinek iskolában van a helye, hogy ne koldulja végig az életét.

De azért mondjuk nagyon sajnálom őket, nehéz elsétálni a nyomor mellett, ezért adtam neki egy rágót, aminek kicsit örült, de mutatta, hogy talán egy ciginek jobban örült volna. Hány éves lehet a gyerek? Hat, hét?

Cukornád juice

2009-10-02T18:39:00.001-07:00

Az egyik legfurcsább ital amit ittam, az utcán készítik (vakmerő lettem), cukornád csöveket nyomnak bele egy nagy darálóba, sokszor egymás után, amíg a lé ki nem jön teljesen, és maga a cukornád cső tökszáraz nem lesz.

A kipréselt lé nagyon édes és nincs meghatározott íze, kicsit olyan mintha két marék cukrot feloldottunk volna egy pohár vízben. Vagy egy kicsit olyan mintha folyékony cukrot innék :-)

Helyzetjelentés félútról

2009-10-02T18:39:00.000-07:00

Tegnapelőtt ránéztem a naptárra, és azt írta, hogy Október, és hirtelen meglepődtem, hogy mennyire eltelt az idő azóta, mióta Augusztust írt a naptár Hirtelen belém ötlött, hogy milyen régen volt az amikor a ruháimat géppel mostam, a vizet a csapból ittam, és egy kis nagyváradi kávéház teraszán arról próbáltam valakit meggyőzni, hogy India nagyon különleges hely és hogy jó lesz nekem itt.

Jó lett nekem itt.

És akkor lássuk a profán dolgokat, nagyon tömören. A kaja ugyanolyan jó, az utazás ugyanolyan nehéz, az emberek ugyanolyan kedvesek, az idő egy kicsivel hűvösebb (vagy inkább kevésbé fullasztóan meleg), és a munka is ugyanolyan érdekes mint volt.

Mi változott?

Egyet ragadnék ki. Eddig sem voltam nagyon helyhez kötött, de mióta itt vagyok, az emberek hozzá(m)állása és felfogása miatt sokkal flexibilisebb lettem. Le kell tegyek egy vizsgát ami az egyetemhez fog kelleni, de mire regisztraltam volna, beteltek a helyek Delhiben. A legközelebbi tesztközpont Pakisztánban van (ez ugy kihúzva mert nincs vízumom), a következő legközelebbi pedig Mumbaiban van. Úgyhogy Mumbaiba megyek vizsgázni - ez egy 24 órás vonatozást jelent. De az itteniek egy percig sem gondolkodnának hogy mit csináljanak, hiszen ha le kell tenni a vizsgát, akkor nincs mese. Úgyhogy tegnap regisztráltam, megvettem a vonatjegyet, December 1.-én utazom Mumbaiba...

Múlt, jövő, lemaradás

2009-09-30T21:12:00.000-07:00

A múlt hétvégén kirándulni voltam, a jövő hétvégén szintén elfoglalt leszek, és a kettő között nagyon le vagyok maradva önmagamtól.

Nem is annyira a teendők száma vagy nehézsége miatt vagyok lemaradva, sokkal inkább egy dolog van ami nem hagy nyugodni, és akármennyire is próbálok másra fókuszálni, nem megy. Azt hiszem egy holt pontra jutottam, és egyelőre nem nagyon látom a fényt az alagút végén.

Az a helyzet, hogy ma-holnap döntést kell hozzak, és a döntéshozási technikáim csődöt mondtak. Ezért a blogírás is blokkolódik az agyamban.

Megpróbálok erőt venni magamon!

Rohtang Pass

2009-09-29T23:12:00.000-07:00

The traveller 2

2009-09-29T08:37:00.000-07:00

Ami kimaradt az előző bejegyzésből: http://powblam.blogspot.com/

Inspiráció, szép, különleges. Tetszik.

The traveller

2009-09-23T21:27:00.000-07:00

Julian utazó. Az én szememben mindenképpen.

Nem tudom mivel foglalkozott mielőtt utazni kezdett volna, de az utóbbi két és fél éve az utazásról szólt, bejárt sok kontinenst, és most épp India volt soron.

A sors vagy mittudomén mi Chandigarhban hozott össze vele, összesen kétszer találkoztam vele, érdekes ember, buddhista, művelt, rengeteget tanultam tőle - örülük hogy megismerhettem. Persze kicsit irigyelem, mert a mágikus kisbuszával oda meg ahová akar, nincsenek megkötései, nincsenek korlátai. Igaz, Goában találkozott egy lánnyal, és most visszamegy érte Európába, de akkor is nagyon szabad és független életet élt eddig. Meg magányosat. Olyat, amilyent talán nem nagyon szeretnék magamnak.

Julian utazó. Sokat tanultam tőle. Egyrészt megerősített abban a hitemben, hogy utazni szeretnék én is - másrészt megerősített abban a hitemben, hogy milyen fontos az időzítés, és nekem nem most van itt az ideje az utazásnak. Tanulni vagy dolgozni fogok, attól függően hogy hogy alakul a következő pár hónap. Amikor lesz miből és lesz kivel, akkor majd veszek egy kisbuszt és utazok egyet a világ körül én is. Addig pedig vagy felvesznek egyetemre, vagy visszaköltözöm Magyarországra.

Julian utazó. Azt hiszem kivárom amíg én is utazó leszek, és nem sürgetem a dolgot.

Úttalan utakon, szemben az árral, száguldás-Honda-szeretem

2009-09-22T20:31:00.000-07:00

A költözéssel újrakezdődött az a fejezet, amelyikben próbálok civilizált módon és időben eljutni a munkahelyemre, de egyelőre a fenti kettő közül általában csak az egyik következik be, a másik valahogy mindig lemarad.

Most kétszer olyan messze lakom mint ezelőtt, és a munkahelyre eljutás is kétszer annyiba telik. De nem is ez lenne a legnagyobb hátulütője az ügynek, sokkal inkább az szokott szöget ütni a fejembe, hogy mivel menjek munkába. Első nap próbálkoztam azzal, hogy 30 perc séta-riksa-10 perc séta, de ez elég sok séta és elég forgalmas úttesten gyalog, ezért úgy döntöttem keresem tovább a megoldást.

A második próbálkozás a 8 perc séta - riksa 1 - riksa 2 - 10 perc séta volt, de valahogy ez sem főnyeremény, mert a sok riksázás meg várakozás miatt szinte mindig elkések.

A harmadik próbálkozás ma reggel volt, eddig ez tűnik a leghatékonyabbnak, ugyanakkor ez sem éppen kellemes. Ez a 8 perc séta - 20 perc busz - 20 perc séta verzió, de ebben van nyomorgás a buszon, mozgó buszról le-fel ugrálás és útszéli poroszkálás.

A változatosság kedvéért azt hiszem váltogatni fogom a módszereket, így egyik sem lesz nagyon unalmas - holnap újra próbálkozom az első verzióval, a sok séta közben legalább zenét hallgatok meg kiszellőztetem a fejem.

Az útszéli séták mindig kellemetlenek, mert nagyon nagy a forgalom, a por és a zaj, ráadásul én vagyok az egyetlen, aki forgalommal szemben sétál, mindenki más a forgalommal megegyező irányba hömpölyög gyalogosan, nem értem miért. Nem tartom jó dolognak a forgalommal együtt sodródni, mert az embernek nincs hátul szeme, és sosem lehet tudni mikor jön egy őrült motoros aki az ember fenekére csap (jobb esetben) vagy elsodorja magával (rosszabb esetben; erre még nem volt példa szerencsére).

Múlt héten az egyik ügyfelünkkel voltunk ebédelni (Edótól tanultam... :-P) és ebéd után elvittek vezetni - én vezettem! És azt hiszem egyhamar nem akarok Indiában vezetni! Semmiféle szabályt nem tartanak be, soha senki nem jelez semmit (mindenki csak dudál, gyakorlatilag ez a jelzés, de egy dudálás nem fejezi ki elég pontosan hogy az illető vajon jobbra vagy balra akar fordulni), és ha az ember megpróbál európai mérce szerint vezetni, ledudálják az útról. De azért jó volt egy csini, idős Hondával furikázni, na. Az illető akié az autó valami katona, és ez a második autója, ráadásul egy hét múlva kihelyezésre megy India másik végébe, és felajánlotta az autóját hogy használjam Decemberig - de erősen hezitálok hogy elfogadjam-e... Azt hiszem nem fogom, a saját testi épségem érdekében, meg egyáltalán, egy autóról van szó nem egy görkorcsolyáról (bár ennek a családnak autója több van mint egy átlagos családnak otthon görkorija). Bár az ötlet hogy reggel csak beülök az autóba és elgurulok munkába nagyon csábító!

Csak megjegyzésként mondom el, hogy a mai húszperces gyaloglás során elmentem egy hosszú kerítés mellett, aminek a tetején szögesdrót volt. Először azt hittem valami katonai cucc, de aztán megláttam egy csomó (7-8) fickót ácsorogni a kerítés mellett, és befelé bámulni. Ahogy jobban odanéztem felfedeztem egy kosárpalánkot meg egy-két iskolabuszt. Istenem, csak remélni merem, hogy egy lányiskoláról van szó és a fickók sima kukkolók, nem pedig ez az iskolafal a pedofilok gyülekezőhelye...

Egy vacsora emlékére

2009-09-21T21:22:00.000-07:00

A múlt heti vacsora óta kicsit másképp nézek Indiára. Megismertem egy igazán más, gazdag (pénzes) és luxus oldalát. Kóstoltam bort (először mióta Indiába jöttem), sok húst ettem (csirkét, halat, kecskét) és nagyon elegáns vendéglőben voltam. Megismertem néhány üzletembert, akiknek az élete abból áll, hogy mások dolgoznak az ő cégeikben (a munkaerő olyan olcsó, hogy megengedhetik maguknak azt is, hogy mindent más intézzen helyettük), termelnek egy csomó profitot, ők pedig mindeközben golfoznak. Nem nevezném őket példaképnek, de azért csak úgy elmenni Bangkokba három napra nem olyan rossz dolog.

Az édesség aminek az állaga nagyon furcsa de az íze nagyon finom:

A bor, ami szintén mérföldkő az ittlétemben. Note: 690 rúpiába kerül, és ez nem a drágábbik bor:

Előétel (előtti előétel): csiráztatott cuccok

A vacsora egy kellemes beszélgetéssel volt egybekötve, persze mint már említettem, mindenki jelentősen öregebb volt mint én, így aztán többet hallgattam mint beszéltem, de amikor beszéltem akkor legalább figyeltek rám. Vacsora után elmentünk egy vendéglőbe, ezt én sem értettem pontosan, hogy miért kell vacsora után elmenni enni, de végülis a kaja és a társaság ott is finom volt, így szemet hunytam a furcsaság fölött. Lehet hogy a vacsora otthon valójában előétel volt? No mindegy. Egy elegáns kínai helyre mentünk, életem legfinomabb kínai kajája volt (talán Londonban a Mile End-i kis boltban volt még ilyen finom), majd útközben haza az utcán a fickók még ettek valami hülyeséget, egy falevélbe kent masszára dobigált valami darabkák formájában, gondolom bódító cucc lehetett, szerencsére én kihagytam. Mialatt ők a leveleket rágcsálták, én az árussal fotózkodtam :-)

Minden a helyén van az életemben. Minden a helyén van az életemben?

2009-09-21T21:18:00.000-07:00

“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …
S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”

(Márai Sándor: Az igazi)

Minden egyszerre jön

2009-09-20T09:51:00.000-07:00

Hogy van az, hogy az ember életében a dolgok gyakran nem arányosan és igazságosan, hanem legtöbbször tömbökben jönnek? Olyan ez, mint amikor egyik nap sokmindent ehetsz, van miből válogatni, van hús, gyümölcs, édesség, a másik napra meg vajas-pirítós van csak? Hogy van az, hogy az emberre egyszer rá sem néznek, amikor meg lenne valaki aki igazán érdeklődik, akkor csapatostul jönnek a hódolók?

A fejemben erre megvan a magyarázat, de megfogalmazni még magamnak is nehezen tudom. De azt hiszem ez is az élet körforgásának a része: ha senkinek nem tetszem, akkor nincs kisugárzásom, és nem is fogok senkinek tetszeni. Amint megtetszem valakinek, és tudatosul bennem, hogy megtetszettem valakinek megváltozik az arckifejezésem, a kisugárzásom, és másoknak is kezdek megtetszeni. Szóval a valóságban semmi nem változik, hanem az én fejemben történik meg a változás.

Sokáig nem találkoztam igazán érdekes emberekkel, és azon gondolkodtam, hogy hol bujkálnak azok az emberek, akikkel igazán lehet beszélgetni, nem csak a sörfőzésről és a sörivásról. Aztán találkoztam valakivel, akivel igazán lehet vitázni és érvelni és beszélgetni, és nagyon megörültem neki. Aztán találkoztam egy itteni alakkal, aki pilóta, de megsérült és most rehabilitációra jár a fitnesztermünkbe, sokat élte Németországban és nagyon érdekesek a meglátásai. Találkoztam az apukájával is, aki az indiai hadseregben volt, és egészen érdekes dolgokat mesélt Indiáról, Európáról, Amerikáról. Aztán találkoztam egy angol fickóval, aki körbeutazta már a világot, ide is egy mikrobusszal jött Angliából, egyedül, két és fél éve járja a Keletet. Aztán megismertem egy üzletembert és a családját akik itt és Los Angelesben élnek, és nagyon sok spirituális dologról meséltek. Aztán az egyik itteni gyakornokban fedeztem fel hogy egész más mint a többi.

Most pedig azon gondolkodom, hogy lehet hogy mindez azért történt, mert megnyíltam. Az emberek nem lettek érdekesebbek (mármint hogy nem voltak kevésbé érdekesek eddig sem), hanem egyszerűen és állok hozzájuk másképp. Ki tudja hány ember mellett mentem el azzal, hogy nem érdekel mert nem érdekes, holott lehet hogy bennem volt a hiba?

Talán mégis igaz, hogy a pozitív dolgok a pozitív dolgokat vonzzák be, a negatív dolgok meg a negatív dolgokat...

Mérföldkő

2009-09-19T11:32:00.000-07:00

Tegnapelőtt csapvízzel mostam fogat.

És ma még mindig jól vagyok és pötyögöm ezt a bejegyzést.

Minden nap egy lépéssel közelebb kerülök a helyiek életmódjához!

Ki tudja, egy nap még az a Gangeszben pancsolás is bekövetkezhet.

Gyerekek - sokdjára

2009-09-19T11:05:00.000-07:00

Munkába menet az utcán belefutottunk egy kis csapat gyerekbe, akik azonnal kiszúrták hogy fényképezőgép van nálam és odajöttek, a karomat simogatták, meg rángatták, hogy fotózzam már le őket.

Hozzáfűzni nem sokat tudok, a képek önmagukért beszélnek, de azt azért leírom - nem mintha nem lenne evidens - hogy milyen gyönyörű, kifejező, értelmes, vidám, optimista szemű gyerekek, pedig azt hiszem nekik a havi zsebpénzük annyi, mint amennyit én egy délután alatt elperkálok fagyira, kávéra, sütire. Tudom hogy nem minden a pénz körül forog, de nagyon nagy hatással van rám ezeknek a gyerekeknek az energiája, kedvessége, közvetlensége.

Remélem lesz alkalmuk tanulni, és tíz év múlva nem ők fogják az elkényelmesedett európai fenekeket (mint én) kemény fizikai munkával elriksáztatni egyik helyről a másikra...

Ez is csak itt történhet meg...

2009-09-19T10:29:00.000-07:00

Épp úton voltunk valahová a főnökömmel, elég nagy volt a forgalom, kocsik, motorosok, riksák mindenhol. Megálltunk egy piros lámpánál, egy fehér autó mögött és vártuk hogy zöldre váltson. Az előttünk levő autó soförje kiszállt az autóból, átsétált az autó túloldalára, szépen lassan kinyitotta az ajtót, kivett egy üveget, lecsavarta a dugót, kinyitotta a benzintartályt és szépen lassan megtankolta a kocsiját.

És amikor azt mondom hogy szépen lassan, akkor az annyi időt jelent, amíg elkezdte önteni, észrevettem, észbekaptam, elővettem a fényképezőgépet a hátizsákból, levettem a kupakot, fókuszáltam, és kattintottam. És a csávó ekkor még mindig tankolt. Egy műanyak flakonból. Hát, ezek az indiaiak tényleg lazán veszik az életet!

Egy átlagos nap

2009-09-17T06:01:00.001-07:00

Tegnap egy átlagos napom volt délután 6ig.

Reggel normális időben keltem fel, igaz hogy 6kor már valami kölykök randalíroztak a hátsó udvaron, de ez még belefér a normális kategóriába.

Volt víz, volt reggeli, felöltöztem, eljöttem munkába, nem zuhogott, nem tévedtem el, a munka is nagyjából jól telt, szóval tényleg átlagos, békés nap volt.

Aztán 6kor fordult egyet a világ.

Az egyik tag a gymből meghívott egy összejövetelre, ahol - mint utóbb kiderült - én voltam a generációm egyetlen képviselője. A többiek mind 39-55 közöttiek voltak, de nagyon érdekes emberek, rég vagy talán még soha nem voltam ilyen érdekes társaságban.

Az egyik fickó, Julien angol, és két és fél éve egy autóban él, utazó, a világot járja, ide is autóval jött Angliából. Nyilván sajátos világnézete van, de nem ragaszkodik azokhoz görcsösen, tegnap egy-egy vita során ha győztesen kerültem ki elismerte, hogy talán tévedett. Azt kívánom bárcsak felvettem volna a tegnapi beszélgetéseket mert sokáig szeretnék emlékezni rá.

A másik két úr indiai, nagyon kedves emberek, üzletemberek mindketten, világjárt és művelt emberek, akik nyilván más szemszögből nézik a világot mint én, de azt hiszem mindannyiunknak érdekes és (nekem) tanulságos volt többet megtudni ezekről az emberekről, ezekről a dolgokról.

A vacsora rendkívül finom volt, halat, csirkét, kecskét ettünk, aztán elmentünk egy kínai helyre és megdobtuk az egészet még egy kis csirkével. Indiában most először ittam bort, egy nagyon finom Chirazt, majd a kínai helyen fehérbort. Amikor azt mondom kínai hely, akkor nem a sarki kínai fiúra gondolok, hanem egy baromi puccos étteremre.

Gondolom a fentiekből kitűnik, hogy nem az én társaságom, nem az én kategóriámba tartozó emberekkel voltam, hanem ilyen nagyon gazdak réteggel, de végülis az utazó (Julien) inkább hozzám hasonlít mint hozzájuk, úgyhogy vehetjük úgy is, hogy 50-50 százalékban képviseltetett a két társadalmi osztály. Persze csak én kategorizálok, ők egy percig sem éreztették, hogy én más társadalmi osztályból vagy kasztból jönnék, én egyszerüen egy külföldi lány vagyok.

Honnan van bennünk az erő, amely az úton végigvisz?

2009-09-17T01:19:00.000-07:00

Még a pesti életem idején a kezembe került egy Crossroad magazin, és abban láttam meg az alábbi reklámot:

A lapot kitéptem, kiragasztottam a szobám falára, minden nap többször is ránéztem (az ágyam mellett volt, ha kinyitottam a szemem reggel akkor láttam, úgyhogy ez nem igényelt különösen nagyobb erőfeszítést), de nem nagyon kezdtem vele semmit.

Szerettem volna kezdeni vele valamit, de nem tudtam mit. A kérdés maga nagyon egyszerű, és a válasz sokminden másra választ adhatna. Nem akartam a magazinban hagyni, mert féltem hogy átlapozom az újságot, becsukom, másnap megy az élet tovább, soha többet nem kerül elém ez a lap, és elfelejtem az egészet úgy ahogy van. Féltem attól, hogy elfelejtem ezt a kérdést, soha nem találom meg a választ, és egy nap amikor öreg leszek és bölcs (remélem), akkor az eszembe fog villanni hogy egyszer találkoztam ezzel a kérdéssel, elengedtem, és többet nem találtam meg.

Így hát ugye kitéptem a lapot és kiragasztottam a falra, remélve, hogy majd egy nap ránézek és megvilágosodom. Ez nyilván nem következett be, és költözéskor nagyon sok cuccot kidobtam ami a falra volt ragasztva, ezt az egy lapot szépen összehajtottam és jól eltettem, hogy meglegyen.

Nyár végén amikor Indiához csomagoltam, előkerült a sok limlom közül és eszembe juttatta, hogy mennyire foglalkoztat(ott) ez a kérdés, és hogy mindenképpen magammal kellene hozzam a lapot Indiába, mert továbbra sem akarom elfelejteni ezt a kérdést.

Érdekes módon mióta megérkeztem rá sem néztem a mappára amiben volt, mégis szinte minden nap eszembe jutott a kérdés: honnan van bennünk az erő, amely az úton végigvisz? Amikor negyven percet gyalogoltam munkába, amikor a zuhogó esőben kellett elvonszoljam magam ide, amikor megnéztem a naptárat és egy örökkévalóságnak tűnt az, amikor újra láthatom a családomat, amikor a hétvégi 5km-s futáson vettem részt, amikor elnézem a főnököm elszántságát hogy működtesse ezt a helyet, amikor nőket látok cipekedni az utcán, mindig eszembe jut: tényleg, honnan is van bennünk az erő ami kitart amíg végigmegyünk a - különböző okok miatt nehéz - úton?

Nyilván nem találtam fel a spanyol viaszt, válasz (még) nincs a kérdésre, de azon vagyok, hogy legalább önmagamnak meg tudjam válaszolni mielőtt hazamegyek innen

Parantha

2009-09-15T21:45:00.000-07:00

Ő a legjobb barátom Indiában.

Még soha nem hagyott cserben, akárhányszor hozzá fordultam, mindig vigasztalást és enyhülést találtam. Mindig ugyanolyan jó hozzám, mindig ugyanolyan jó másokhoz is.

Parantha egész nap a piacon van, vár rám, készül, és amikor megérkezem, melegen és frissen köszönt, és én egy kedves harapással viszonzom a fogadtatást.

Az első harapás olyan mint a lavina, elindítja a reakciót, leállni nem lehet.

Parantha kívül és belül egyaránt gyönyörű, kivülről kicsit zárkózottnak tűnik, de ha megnyílik valaki előtt, akkor nincs több titok, szégyenlősködés, rejtegetnivaló. Miután megnyílik az ember előtt, felszínre jön az isteni krumpli-hagyma keverék ami első pillantásra láthatatlan, első ízlelésre pedig ellenállhatatlan.

Parantha. Ő a legjobb barátom Indiában!

Az, hogy Parantha hogyan készül el, nem illik a kapcsolatunk magasztos voltához (piac, nuku mosogatás, zéró higiénia), de azért mégiscsak illusztrálom, mert ugye így teljes a világ. A képen ugyan fogóval nyúl utána a csávó, de előtte is utána is összetapizza kézzel, de általában megpróbálok nem odanézni, hanem arra koncentrálni, hogy milyen nagyon jóban voltunk eddig Paranthaval, ezután nem fog csalódást (vagy hasmenést) okozni.

Miután a csávó elkészíti a cuccot, rácsapja egy alig használt tányérra, mellépöccent egy adag vajat, majd ugyanazzal a lendülettel az egyszemélyben-szakács-pincér kihozza az asztalhoz, és söröskorsó módjára lecuppantja elém az asztalra, hogy akkor itt van né, egyé há.

Arról meg nem is beszélek, hogy hány kalória van az olajban sütött lisztes-krumplis, vajjal vastagon megkent haverban - ki tud erre gondolni amikor közeledik a következő találkozás...?

Édesség

2009-09-15T20:52:00.000-07:00

Nagyon sokféle édesség van errefelé, nagyrésze nagyon jól néz ki, de hogy pontosan miből készült, azt nem tudom megállapítani. Nem messze a régi lakástól van egy édességbolt, egy álmos Vasárnapon majd bemegyek és mindenből veszek egy darabot, hazaviszem, és részletesen kielemzem a szerzeményeket.

Az egyik legfurcsább édesség - mily meglepő hogy a helyiek körében az egyik leginkább közkedvelt - egy olajban kisütött valami, ami cukormázban úszik, kicsit ropogós, gusztustalanul édes. Kicsit olyan mintha a szalmakrumpli és a mézesbödön találkoztak volna.

Az elkészítési módja nagyon egyszerű, természetesen az utcán készül, kell hozzá egy nagy fazék forró olaj, egy zacskó, a massza (nem tudom mi van benne, de úgy néz ki, mintha valami lisztes cucc lenne), és egy ügyes kezű hindusztáni lakos, aki a masszát az olajba belecsorgatja. A cucc hamar elkészül, kicsit megsül az egyik oldala, majd megfordítják, megsül a másik oldala is, bele a cukorba és máris mehet a kliens tányérjára. A helyiek falják mint mi a lángost, én eddig egyszer ettem, azt hiszem nem ez lesz a kedvencem, de érdemes kipróbálni mert ezáltal az ember jobban értékeli a finom tejcsokoládét meg a túró rudit!

Válaszút

2009-09-15T08:22:00.000-07:00

Tisztán emlékszem a napra, amikor először csomagoltam össze hogy na akkor én nagylány leszek és elköltözöm otthonról, egyetemre megyek és egyedül fogom intézni a dolgaimat és milyen nagyon cuccos lesz. Az Nagyvárad-Kolzosvár úton végig átszellemült arccal néztem a fákat, a kocsikat, meg a srácokat akikkel utaztam, és az járt a fejemben, hogy ilyen érzés lehet felnőni. Fogni a bőröndjeimet, a teásbögrémet, néhány könyvet, zsebpénzt, beülni egy autóba és felmenni Kolozsvárra – messziről ez tűnt a felnőttlétnek. Akkor fogalmam sem volt arról, hogy öt év múlva hol leszek, nyilván nem gondoltam, hogy Indiában fogok fitnesztermet reklámozni. Vajon ha tudtam volna hogy egy nap ide kerülök másképp alakítom az életem? Nem tudom.

Az első napok-hetek nyilván nehezen teltek – de akkoriban a „nehéz” mint kifejezés más jelentést takart. A bentlakásban sokan voltunk, alig ismertem valakit, nyilván a csoporttársaimmal sem ismertük egymást, ezért mindenki kicsit visszafogott és félénk volt. Lassan teltek az első napok, lassan kezdtem megismerkedni emberekkel, megbarátkozni velük, ott volt Orsi aki első perctől kezdve szimpatikus volt, szép volt a szobánk, volt mit enni, a szüleim adtak pénzt, szóval elégedett voltam azzal ahogy az úgymond felnőtt élet kihívásait vettem. Akkor azt gondoltam, milyen ügyes vagyok, hogy megállom a helyem a nagyvilágban, de akkoriban a nagyvilág mást jelentett mint ma.

Aztán jött az Amerika-láz, magával ragadott, és hirtelen Kolozsvár hatalmas forgata után a New Yorki reptéren találtam magam, majd Richmondban, állást kerestem, a helyemet kerestem, és egyiket sem találtam. Most is a lelki szemeim előtt látom ahogy egy hosszú és eredménytelennek tűnő nap után leültem a járda szélére és pityeregni kezdtem, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy még egy munkahelyet sem tudok találni magamnak. Persze a dolog egy-két nap alatt megoldódott, és akkor megint azt gondoltam magamról, hogy milyen ügyes vagyok, hogy ezt is megoldottam. Ha Amerikában megállom a helyem, máshol sem lesz gondom – ez nyilván elhamarkodott következtetés volt.

Amikor Csehországban éltem, akkor szembesültem először azzal, hogy a kulturális különbségek között az egyik pálmát a nyelv viszi: hogyan lehet boldogulni egy olyan országban, ahol az emberek egyetlen nyelvet sem beszélnek azok közül, amelyeket én beszélem? A válasz az, hogy nehezen, de egy kis kreativitással a piacos néninek is el tudom magyarázni, hogy legyen már szíves még egy kis fokhagymát tenni a palacsintámra. Igaz hogy dolgoznom nem kellett Ostravaban, de élni igen, és megvoltak a helynek a maga kihívásai, amelyeket több kevesebb sikerrel vettem, és – mint ahogy sejteni lehet – ismét közelebb éreztem magam az élet nagy megfejtéseihez, mert hogy még egy akadály átugrottam.

Aztán jött Anglia a török vendéglővel, az éjszakázásokkal, a sok atrocitással, a kemény tanulással, a három munkahellyel, a pici szobával, a rengeteg stresszel, és úgy éreztem, az az akadály mindennél nagyobb, és király vagyok ha sikerül szembenéznem vele. Sikerült, mondjuk király nem lettem, de örülni örültem – erősebb, keményebb ember lettem, a felnőttéválás biztos kapujában, sőt, fél lábbal már túloldalt.

Kicsit talán elbíztam magam, lazsáltam egy nyarat, majd Pestre költöztem, ahol az előzőekhez képest könnyű életem volt, az emberek magyarul beszéltek, ott volt a tesóm, a munkahelyen hamar beilleszkedtem, szóval a helyzet ura voltam. Amikor kezdtem érezni, hogy nem elég a kihívás, hogy keményebb tempó kellene, hogy el fogok puhulni, akkor jött az AIESEC és az ötlet hogy akkor mozduljak ki a komfort zónámból és vágjak bele valami jó kis gyakorlatba. Amikor Indiára esett a választás, akkor nyilván gondoltam, hogy nagy falat lesz, de azt nem gondoltam, hogy megrengeti majd a felnőttéválásomba vetett hitemet. Az első 10 napban gyereknek éreztem magam és haza akartam menni minden nap, aztán magamhoz tértem és úgy döntöttem, hogy talán mégis megpróbálom átugrani ezt az akadályt is – egyelőre úgy néz ki, jó úton haladok, de messze még a hegy csúcsa, meglátjuk mivel meddig jutok. Azt hiszem valahol Amerika és Anglia táján nőttem fel, de India megerősített abban, hogy nem feltétlenül a felnőtt-gyerek tengelyen kell keressem a választ.

A nagy kérdés az, hogy mi legyen a következő akadály. Merre tovább India után? Amerika? Egyetem? Pest? Egy másik gyakorlat mondjuk Japánban? Sok a kérdés, kevés a válasz, sok a kétely, kevés az idő, dönteni kell...

Költözés

2009-09-14T12:02:00.000-07:00

Hat hete szenvedegy egy egyszobás lyukban, és hat hete minden nap azzal a reménnyel fekszem le aludni, hogy hátha holnap megoldódik a kérdés. Hát, tegnap este azzal a reménnyel feküdtem le, hogy remélem jó döntést hoztam, amikor elköltöztem az egérlyukamból. Az új ház 15-20 perc gyaloglásra van az előzőtől, ami elsőre nem tűnik soknak, de reggelente sokat számít az extra 20 perc alvás, különösen egy olyan este után, mint a tegnapi.

Tudniillik az új házban 17en (tizenheten!) lakunk, és még várunk egy vagy két személyt. Két emelet a miénk, mi az alsó emeleten lakunk. A ház nagyon nemzetközi beütésű, a szobatársam újzélandi, a másik szobában lakik egy brazil, egy litván, még egy magyar (szia Vera :-)), még egy újzélandi, egy cseh fiú, egy kanadai fiú és egy orosz csávó. Az emeleten hasonló a reprezentáció, de ott vannak lengyelek, németek és mexikóiak is pluszban.

A szobánk nagyon szép, igaz, egyelőre egy francia ágy van csak, amin Lauraval osztozunk, de hát a kezdet kezdetén is osztoztam egy másik lánnyal egy franciaágyon, úgyhogy edzett vagyok. Ha összeírnám, hogy hány emberrel osztottam meg az ágyamat mióta itt vagyok, az eredmény engem is meglepne (ahányszor kizáródtunk a régi házból, kirándulások alatt, meg ugye a legelején alapállásból ketten laktunk egy ágyban Beataval).

Egyelőre nem vagyok meggyőződve arról, hogy bármit is megoldottam ezzel a költözés dologgal, mert konyhánk ugye van, de a munkahelyre való eljutás nem olyan egyszerű: 10 perc séta, egy riksa, 5 perc séta, még egy riksa, még 10 perc séta. De legalább az önérzetem helyreállt, hisz hetek óta harcolok azért, hogy kapjunk egy új házat. Fényképek hamarosan!